Szeretnék gyakrabban írni, hogyne szeretnék és jó lenne kirándulni a tavaszban-nyárban és olvasni a polcon porosodó, nagy elhanyagoltságukban duzzogó könyveket és moziba menni azért a kilistázott hét filmért és régóta nem látott blogokat lapozgatni-kommentelni és sétálni a langymeleg estében és leveleket írni és fagyizni-kakaózni az elhanyagolt pajtásokkal és újra nekiveselkedni a gyümölcstortának, mármint sütésileg és összeeszkábálni A Gyereknek szánt blogot és ilyesmi, mindehhez azonban le kellene számolnom a rajtam terpeszkedő álomkórral, ami egyszerűen nem és nem hagy élni. Meló és szunya, meló és szunya, meló és szunya, ennyire futja hosszú-hosszú hetek óta, pölö a lentebb figyelő ékszeresládikámat is másfél hónap alatt barkácsoltam készre, szégyenletesen hosszú idő, ez van, erről pedig kizárólag a mormotakór tehet, hiszen gyakorlatice nem fáradok el, nem erőltetem meg magam soha, nem is tudnám, mert a munkahelyemen imádott főnököm határozottan megtiltotta, hogy emeljek-cipeljek Ebben Az Állapotban, itthon meg ő, aki férfim vigyáz rám. Szeretek aludni, nem erről van szó, de ez a hazaér és kidől verzió kevés, bárhogy küzdök, alvás lesz a vége, mindig. Persze, ennél azért jóval nagyobb tragédia is ért: Nem kívánom a csokoládét, kicsit sem. Én. A csokoládét. Érted.