A vadiúj topánom meg olyat csinált, hogy az esti szemrevételezésénél még tökéletesen simult a lábamra, hiába illegtettem-billegtettem a cipőboltban, második talp- és lábfejbőrként leledzett rajtam, mintha kizárólag az én harminckilencesemre szabták volna, így mivel túlélte a próbát és beváltnak találtatott, megvettem, másnap reggel azonban fogta magát a dög és az első húsz lépés után nemes egyszerűséggel kitágult. Ugyan a kecses párducléptekkel siető üzemmódból nyomban átváltottam a beszart pingvinként tipegő üzemmódba, mégsem fordultam vissza cipőt váltani, pedig a húszból lépésből csak öt esett meg lépcsőházon kívül, de én nagy bátran arra gondoltam, mire kiérek a buszmegállóba, tuti eszembe jut valami mentő ötlet. Nos, nem jutott, plusz a buszt is lekéstem, ezért ökölbe szorított lábujjakkal apróztam be a munkahelyemre, szerintem egy profi gésa sem topoghatott volna lassabban, kecsességben azért simán überel, az fix. Mire beszüttyögtem a szobámba, jól kitaláltam, hogy ezt a galád belebújós topánkát kizárólag úgy tudom rögzíteni a lábamon, ha rácelluxozom vagy ezzel-azzal kitömöm. A rövidebb nadrágszár nem takarta volna a ragasztós megoldást, ezért tömtem - papírzsepivel, vécépapírral és kéztörlővel. Komfortérzetem némileg javult a cipőbe szuszakolt cuccoknak köszönhetően, tűrhető sebességgel rohangásztam egyik megbeszélésről a másikra, viszont rendkívül zavart, hogy a nap végére szép sorban elzsibbadt az összes lábujjam, ha nem hagyom ki a túlórát, talán végleg el is sorvadnak. Ő, aki férfim egyszemélyes felmentő hadseregként értem jött, hogy lelki támaszt és erős kart nyújtson a hazaúton. Míg a külvilág őrült tempóban tömegközlekedett, mi aranyosan andalogva róttuk a centiket. Bevásárlás közben félig a halálomon voltam már, ezért inkább visszapreparáltam a cipőmet és minden mindegy alapon azt a verziót vállaltam fel, hogy vérvörösre dörzsölődjön a sarkam. Persze, ilyen könnyen nem úsztam meg a topánmizériát: Mihelyt eltávolítottam a tömést, meggyötört lábujjaim rögvest begörcsöltek, ráadásul hosszú-hosszú percekre, a kínt a szószos és szardíniás polcba kapaszkodva próbáltam átvészelni, fájdalomtól eltorzult orczával, némi könny- és verítékcseppel. Valahogy aztán csak hazajutottunk, hála ő, aki férfimnek. Napokba telt, mire teljesen magukhoz tértek megnyomorgatott lábujjaim.

P.S.: Most csak azért nem titulálom magam hülye picsának, mert az a nagy helyzet, hogy én az élet minden területén ezt csinálom, ezt csináltam és ezt is fogom csinálni: Csak úgy nem ismerem el, ha valami nem megy, egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, ezért addig hajtom magam kíméletlenül, sohasem a könnyebb utat választva, amíg azt nem tudom mondani, hogy oké, részemről mindent megtettem a működés érdekében, kockáztattam testi-lelki épségemet, tényleg nem megy, valóban veszett ügy, ennyi, itt a pont, és akkor sajgó, sebes, görcsös, összetört ezzel-azzal, de megkönnyebbülve hátradőlhetek, hogy nem rajtam múlt, se a meló, se a kapcsolat, se a barátság, se a cipő, se más egyéb - le lehet zárni, el lehet engedni, tovább lehet lépni. Önveszélyes, tudom. Lehet, hogy mégis hülye picsa vagyok.