Hirtelen felindulásból vettem egy nőies fekete szandált és egy nőcis piros topánt. Rám nem jellemző módon pár perc alatt kiválasztottam a lábravalókat, pár perc alatt felpróbáltam őket és pár perc alatt eldöntöttem, hogy oké, klassz, fizetek. Még soha életemben nem vettem két cipőt egyszerre, úgy látszik, ennek a tapasztalatnak is itt volt az ideje. A feketére van magyarázat, csak kellett, a pirosra nincs, talán csak annyi, hogy ma szívem szerint vérét ontottam volna a lakásunk kipingálásáért felelős festős-mázolós fitymafejnek kreténnek, ezért fordulhatott elő, hogy szert tettem életem első vérvörös topánjára. Történelmi pillanat, sejtheted, milyen zaklatott lelkiállapotban lehettem, ha 31 év után mindenféle mérlegelést és barátkozást mellőzve pikk-pakk lecsaptam a kirakatban kacsingató piros lábbelire. Nagyon rég, talán két-három éve voltam olyan iszonyatosan dühös, mint ma. Rühelletes érzés, amikor mások és a körülmények, de főleg mások miatt kénytelen vagyok tűrni és alkalmazkodni, holott minden porcikám tiltakozik a kiszolgáltatottság ellen. Egyébként az ő, aki férfim által dögösvörösnek elnevezett piros topántól csak azért nem simultak ki a homlokbarázdáim, mert a boltból kilépve eszembe jutott, hogy nincs hozzá piros táskám, piros nyakláncom és piros fülembevalóm. Probléma a köbön.

P.S.: Mióta hazaértem, nem vettem le a lábamról a dögösvöröst, lehet, azért nem ebben kellene aludnom. Hihetetlenül gyorsan egymásra találtunk. Szeretempipellő.