Tudod, azt gondolom, ha a kapcsolatáról van szó, a legtöbb nő iszonyú mélységig képes megalázkodni a pasi kedvéért. Nehezen adja fel a kapcsolatot. Tűr, elvisel, nyel, sír, kétségbeesik, gyötrődik, szenved, agyal, mert az a kapcsolat nem olyan, amilyet szeretne, nem erről álmodott, nem érzi jól magát benne. Sok nő zsigeri szinten már a kapcsolat elején tisztában van azzal, hogy az adott pasi nem való hozzá, a női megérzés legtöbbször kiválóan működik, ennek ellenére mégis belemennek a kapcsolatba, mert hisznek abban, hogy biztos tévednek, mert azzal áltatják magukat, hogy a szerelmük hatására a pasi megváltozik, mert nem akarnak egyedül lenni, holott sokkal jobb egyedül élni, mint egy üres kapcsolatban magányoskodni és fájni.
A szerelmes nőben (és úgy általában a nőben) hatalmas erő lakozik. Ez az erő táplálhatja és felvirágoztathatja a hétköznapi szürkeségbe belefakult, a mindennapi gondok-problémák-harcok közepette meglazult kapcsolatot - ha mindkét fél ezt akarja, mert nekik csak és kizárólag együtt jó. Máskor a szerelmes férfi ad erőt. A jó kapcsolat nem attól jó, hogy nincsenek problémák-hullámvölgyek, hanem attól, hogy a problémákat-hullámvölgyeket közösen oldja meg a nő és a férfi, ráadásul úgy, hogy egyikben sem marad tüske, boldogság van. A szerelmes nő ereje soha nem tud csodát tenni a pasi akarata ellenére, mindenesetre a t. szerelmes nő megpróbálkozik a csodával, mert nem lát, nem hall, ha érez is, elnyomja a 'rossz' gondolatait, hiszen a pasi tökkkéletes és ő szereti ezt a tökkkéletes pasit, igaz, hogy úgy érzi, kevés időt töltenek együtt, hogy nem lehet megbeszélni a problémákat, hogy csak ünnepnapokon szeretkeznek, hogy nincs közös program, hogy nem fontos a pasinak és még sorolhatnám, a pasi mégis, mindezek ellenére változatlanul tökkkéletes. A nő tűr, elvisel, nyel, sír, kétségbeesik, gyötrődik, szenved, agyal és erőst hajlik arra, hogy benne van a hiba. A tökkkletes pasi éli világát, hagyja magát szeretni, nem érinti meg a nő drámája, magából nem ad semmit, mert jajj, szegény, még nem kész egy komoly kapcsolatra, mert jajj, szegény, mekkorát csalódott az előző kapcsolatában, mert jajj, de nagyon elfoglalt sötöbö. A nő elfogadja ezeket a kifogásokat, holott érzi, ha józanul gondolkodna, hagyná a picsbe a pasit. Persze józan gondolkodásra képtelen, mert szerelmes, mert eldöntötte, hogy neki csak ez a pasi jó, mással tuti nem lehet boldog, szóval, összeszorítja a száját és vergődik tovább. A nő egyre jobban belesüllyed a bizonytalansága, mert azt gondolja, szereti a pasit és ha szereti, akkor neki kell változnia, le kell építenie a vágyait-álmait, csak így tarthatja meg a pasit, aki meggyőződése szerint boldogságának egyedüli záloga. Görcsöl és kapaszkodik. Görcsösen kapaszkodik. Egyre jobban utálja magát ezért, meg azért is, mert tudja, hogy ő valójában nem ez a szürke, kiegyensúlyozatlan, síró, hisztiző, kiabáló, akaszkodó, görcsölő nőszemély, ő csak ebben a kapcsolatban lett ilyen. Valahol elvesztette önmagát. Haragszik a pasira, amiért ezt teszi vele, haragszik ömagára, amiért engedi a pasinak, hogy ezt tegye vele, mégsem képes lépni. Mert hát ő szereti. Ühhü, ezzel csak az a baj, hogy a görcsös kapaszkodás és akarás nem szerelem. Ha a pasi elmegy szórakozni a haverjaival, várja a 'Jó éjt!' esemest, ha együtt vannak, várja a csókot, az ölelést, ha társasággal szórakoznak, várja azt a cinkos-bensőséges összenézést-ölelést, ami az összetartozók sajátja nagy tömegben is, ha szülinapja van, várja a személyre szóló ajándékot... Állandóan vár. A nő tűr, elvisel, nyel, sír, kétségbeesik, gyötrődik, szenved, agyal és eljátszik a szakítás gondolatával. Ha a pasi legközelebb így és úgy viselkedik és ezt meg azt mondja, szakítani fog. Bezony. A pasi legközelebb a jobbik formáját hozza, épp ilyen a kedve, ünnep van, a nő boldog, halleluja, hát mégis szereti - havonta-sokhavonta egyszer. Minden meg van bocsátva, a száz rossz pillanat és érzés elfeledhető egy jó pillanat és érzés miatt. Öncsalásból jeles. Félelmetes, mit meg nem lehet tenni egy szerelmes nővel, aki szeretne szeretni és szeretve lenni, mert ugyebár az ember mint olyan, erre van kitalálva. Ötven százalékban a nő sara, ha megalázzák. Hagyja magát. Baromi szar neki az áldozat szerepében, de egy jó szó miatt képes mindent megbocsátani és ezerféle mentséget találni a tökkkéletes pasi számára. Aztán csak tűr, elvisel, nyel, sír, kétségbeesik, gyötrődik, szenved, agyal - tovább. Mondjuk, olyan is van, akit nem érint meg a pocsék kapcsolata és éli világát ebben a pocsék kapcsolatban, de ez már egy másik történet.
Én is voltam ilyen kapcsolatban, nem is egyszer. Nem sajnálom, örülök, még akkor is, ha anno nagyon fájt minden egyes seb. Addig kaptam a pofonokat, amíg nem voltam hajlandó tanulni belőlük. Pölö azt, hogyha egy pasi miatt meg kell alázkodnom csak azért, hogy meghódítsam/megtartsam/visszaszerezzem, akkor az a pasi nem szeret engem, bármit is mond. Azt, hogyha nem érzem jól magam egy kapcsolatban és esély sincs a problémák megbeszélésére, illetve a megbeszélés után is fennállnak a problémák, akkor hagyjam a fenébe a pasit. Azt, hogy nem attól vagyok értékes ember, hogy van-e pasim vagy nincs. Azt, hogy a pasi nem ugyanaz, mint a férfi. Azt, hogy csak olyan kompromisszumot szabad megkötnöm, amit szívvel-lélekkel helyeslek. Azt, hogy csak magamtól várhatom a változást. Azt, hogy nekem kell kiállnom a saját álmaimért, vágyaimért. Azt, hogyha egy kapcsolatban nem vagyok szabad és nem lehetek önmagam, az a kapcsolat nem ér semmit.
Egyébként szerintem sok nő gyakran a szerelembe szerelmes és nem magába a pasiba, inkább abba a bizsergésbe-rózsaszín lebegésbe, amit egy pasi vált ki belőle, a van-valakim-akit-szerethetek érzésbe és emiatt hajlamos arra, hogy a 'nagy ő' tetszés szerint táguló mezét minden olyan pasira ráhúzza, aki csak egy kicsit is szerethetőnek tűnik. Aztán jön a pofáraesés, ami egyáltalán nem baj - csak tanuljunk belőle.
