Szeretem a vadiúj gyűrűmet, hogyne szeretném, hiszen csinos színváltós darab, csak némiképp megviselt az elkészítése, lelkileg és fizikailag is, ez elég jól látszik pölö abból, hogy az utolsó csomót a "Bzmg, kész! Bzmg, nem hiszem el, hogy kész!" sóhaj kíséretében kötöttem meg. Eredetileg valami kis szimpla gyöngyizét szerettem volna fűzni, valami kis egyszerű gyöngyös fülembevalót, amit a legdurvább esetben is cirka egy óra alatt összedobok, aztán vígan a cimpáimra biggysztek. Ühhü, persze. A Nagy Manitu ezen a ponton gondolta azt igen gonoszul vigyorogva, hogy szépen eljátszadozik kedvenc csirkéjével, ennek megfelelően addig-addig nézelődtette a neten, míg az a szerencsétlen tollas jószág (értsd: én) belebotlott A Gyűrűbe. Szerelem volt első látásra, tudtam, nincs olyan, hogy nem készítem el, nekem kell egy ilyen, nem netről vett, hanem saját.
Lelki szemeim előtt lilában pompázott a gyöngydög, ezért a kinyomtatott mintát szorongatva bevettem magam egy hobbyboltba... majd egy gyöngyboltba... majd megint egy hobbyboltba. A boltba be-boltból ki szteppelés helyett ott helyben harakirit kellett volna elkövetnem, megspórolandó a kálváriát, mindegy, késő bánat, úgyis csak max. a körömreszelőmbe dőlhettem volna bele. Nos, a három boltban a gyöngydöghöz szükséges alapanyag durván egynegyedét sikerült beszereznem - meg néhány felesleges dolgot. Ez utóbbiakra azért tettem szert, mert naivan azt gondoltam, hogyha valaki gyöngyöt árul, tud ezt-azt a kis bizbaszokról. Odáig még rendben ment a dolog, hogy kértem egy lila raviolit, a t. hölgyemény meg jóindulatú mosollyal kijavított, hogy rivoli lesz az, legalábbis a gyöngyszekció előtt álldogálva nagy valószínűséggel rivoliról lehet szó. Jogos, tényleg nem mindegy, hogy pölö a raviolit fűződ az ujjadra vagy a rivolit ereszted le a gigádon. Az eladók életében a rivoli volt az egyetlen biztos pont, damilból, tűből és gyöngyből pont nem azt adták, ami a leírásban szerepelt, nekem meg akkor még köbö annyi jártasságom volt a damil-tű-gyöngy trió technikai részleteiben, mint eszkimónak a fűszoknyacsomózásban, szóval, semmi. (Most már tudom, mi a különbség a Delica és a Miyuki, illetve a Miyuki és a Toho gyöngy között, bibibi.) Otthon megpróbáltam megfűzni a gyöngydögöt, nem sikerült, ofkorsz, mint később kiderült, szögletes gyöngyből nem is lehet, háhá. (Akkor nem röhögtem, válogatott cifraságok közepette kívántam magamnak az amatőr eladók máját-szívét, nem donornak, foggal-körömmel cafatokra tépkedni.) Ez a nem kimondottan aprócska malőr és az a tény, hogy gyöngyboltban sem lehet megfelelő gyöngyöt kapni, egy-két hétre visszavetette a fűzőkedvemet. Már-már ott tartottam, hogy hentes-, horgász- vagy cipőboltban próbálok szerencsét, hátha.
A gyöngydöghöz szükséges alkatrészeket végül M. fogának köszönhettem: A fogdokija épp egy gyöngybolt mellett rendel. M., aki egyébként a legkedvencebb kolléganőm, annyira szívén viselte gyöngydögös megszállottságomat, hogy az egyik ebédidőben kirohantunk a gyöngyöshöz és röpke húsz-harminc perc alatt beszereztük a megfelelő színű és méretű izémizéket. Itt pontot akartam tenni a szenvedéstörténetem végére, de a Nagy Manitu úgy vélte, inkább vessző következzen, ugyanis felsoroláshoz az kell. Megpróbáltatásaim második felvonása úgy kezdődött, hogy a damil nem fért át a tű fokán, ergo a fűzés során körömmel pöcköltem, feszítettem, szorítottam, bújtattam a minduntalan feltekeredő-felkunkorodó damilvéget, néha rásegítettem a fogammal és a nyelvemmel is. (Minden tiszteletem a horgászoké.) Ja, a kétméternyi extravékony damil egy idő után úgy döntött, hogy tízpercenként összegubancolódik, negyedóránként meg összecsomózódik, mert az olyan vicces. Hát, nem az. A gyöngydög elkészítésében ő, aki férfim is tevékenyen részt vett: Segített értelmezni a minta leírását, hiába no, bölcsészként néha igen nehéz az élet, hatékonyan oldott ki gombostűfejnyi csomókat, illetve abban az esetben, amikor a damilos-gyöngyös küzdelemben kevésnek bizonyult a saját két kezem, hősiesen biztosította a saját két kezét, sőt, kezdődő hisztimet csírájában elfojtotta. Belém is villant, hogyha most nem hagy el, akkor soha. Másnap a négykezes hiányában lábujjaimmal próbáltam boldogulni - egy idő után már nem is számoltam, hányszor vágtam bele a lábujjbőrőmbe. Azt is megállapítottam, hogy a tizenötös gyöngy baromi kicsi, talán százat is fel tudnék szippantani a jobb orrlyukamba és még mindig maradna hely néhány nyolcasnak.
A gyöngydög végül mintegy háromnegyednapnyi heroikus küzdelem árán, plusz valami csoda segedelmével csak elkészült (néhány helyen már érteni vélem a mintát, juhhhéééé), igaz, van benne pár hiba és emiatt nem felhőtlen az örömöm. Ha majd nagyon nem tudom mivel szívatni magam, maximalista énem követelésének engedve lebontom és újrafűzöm a gyöngyös rettenetet - ez a megmozdulásom a következő két-három évben azért nem túl sanszos.

P.S.: A mintát itt találjátok. Ahogy elnézem Zsuzsi gyönyörűségeit, még van hová fejlődnöm. Ha férfiszépségben akarnám minősíteni a gyűrűjeinket, azt mondanám, hogy Zsuzsi Brad Pitt-et, Mel Gibsont és George Clooney-t alkot, nekem meg nagy nehezen összejött egy nyamvadt Woody Allen. Ez is valami.