Egyébként péntek reggel tudnom kellett volna, hogy jobb lesz nekem, ha szépen itthon maradok és inkább messziről, a biztonságos távolból végzem a munkámat, kedvenc főnököm simán rábólintott volna, ugyanis voltak bizonyos jelek, egyértelmű jelek, ezeket kellett volna ügyesen kielemezni és akkor hallgatok a megérzésemre ("Ha ugrasz, nyisd ki azt a kibaszott ejtőernyőt! NYISD KI AZT A KURVA ERNYŐT, VILÁGOS?", bocs, de szó szerint idéztem a megérzésemet) és kinyitom azt a kib ejtőernyőt. Ott volt az álmom, például. Rossi lesérült vagy valami ilyesmi, és odaadta nekem a motorját, hogy az egyik versenyen menjek inkább én a csodajárgánnyal. Érted, én, aki Korfun ültem életemben először úgy robogón, hogy száguldoztam vele, egészen pontosan ő, aki férfim száguldozott a kétkerekűvel, én meg szorítottam ő, aki férfimet, ahol értem, de ez már egy másik történet. Szóval, az álmomban nagyon csodálkoztam azon, hogy honnan ismer Rossi és miért pont én, pláne úgy, hogy Stoner-drukker vagyok, de sokáig nem töprenghettem, mert Talmácsi felpattant Rossi motorjára és elhúzott vele, én meg rohanhattam utána, hogy hé, szállj le, te kretén, Rossi nekem adta, nem neked. Ez egy ilyen szupernős álom lehetett, mert sprintből simán beértem Talmácsit, lerúgtam az elbitorolt motorról és felültem rá, mármint a motorra. Miközben téptem vissza a rajthelyre, felrémlett, hogy a pálya igencsak hasonlít arra a lakótelepi játszótérre, ahol gyerekkorom hintázós-mászókázós-homokozós éveit töltöttem. A rajthelyhez közeledvén meglepett, hogy a mezőny már elrajtolt, gondoltam, az a korrekt, hogy ha lekéstem a rajtot, szépen begurulok a sor végére és onnan kezdem a versenyt - ilyen rendes vagyok még álmomban is. Rossi motorja iszonyú jól ment, hamar elhúztam a többiektől. Miközben ott hajtottam az élen, a mezőny néhány szemét tagja hirtelen havat és jeget varázsolt a pályára, én meg eltaknyoltam a motorral, mert nem volt téli gumim (!), de nem jöttem zavarba, egy jól irányzott ugrással átváltottam a semmiből felbukkanó musztángra, belekapaszkodtam a sörényébe, én, aki baromira félek a lovaktól, mióta gyerekként az egyik hátára ráerőltetve megijedtem, hogy le akarja harapni a lábamat, tőből, szóval, a motorverseny közepette épp vígan lovagoltam, amikor hirtelen lenéztem a kezemre és igen meglepődtem azon, hogy egy A/4-es papírdoboz fedelét tartom. Itt ébredtem fel. Az álmomból egyedül a doboztetővel tudtam kezdeni valamit, hiszen az előző egy-két estén pár percet elbíbelődtem az egyik kamrába szánt tárolódoboz lefestésével és dekupázsolásával. A többin azóta is merengek, jól jönne most Freud vagy valaki, aki ért az álomfejtéshez. Nem igazán hiszek abban, hogy az álmoskönyvben szerepel a "Rossi motorjával száguldozni" címszó.
Otthon kellett volna maradnom azért is, mert pénteken már alig tudtam járni. Dióhéjban annyi, hogy július végén valahogy nekimentem egy polcnak a boltban, nem esik nehezemre az ilyen mutatvány, az a meglepő, ha nem töröm-zúzom magam, mindenesetre úgy bevertem a csípőmet, hogy a gerincembe tépő fájdalomtól majdnem elájultam. Úgy tűnt, nincs komolyabb bajom, ezért a nyaralás előtt nem foglalkoztam különösebben a dologgal, a nyaralás alatt meg jót tett a sok úszás, igaz, az éjszakák és a reggelek néha kegyetlen fájdalmasak voltak, nem túl lelkesen jegyeztem fel a tényt, hogy párszor úgy estem ki az ágyból, mint a régi gerincsérves időkben. A héten súlyosbodtak a tünetek, ami nem lep meg, hiszen tudtam magamról, hogy nem állok készen a munkára, minden porcikám tiltakozik az álomszép nyaralás befejezése ellen. Nem véletlenül a járással adódtak gondjaim, ugye. Nos, azért egy óra torna után csak beerőltettem magam kedvenc munkahelyemre. Ő, aki férfimnek megpróbáltam azzal viccelődni, hogy nyugodjon meg, ha rosszul leszek, majd hívom a mentőket. Nem találta viccesnek a kórház lehetőségét. Terminátorosan darabos mozgásom elég sok fájdalommal járt, ezért részemről szívesen lemondtam volna az allergiáról, ráadásul minden egyes tüsszentés késként döfött az alapjáraton is égő-fájó derekamba (a bazinagy hentesbárdra gondolj, ne a kisbicskára), az allergia azonban valamiért masszívan ragaszkodott hozzám egész héten, úgyhogy folyamatosan küzdenem kellett a tüsszögéssel, a könnyezéssel és az orrfújással, tegnap is gond nélkül kivégeztem egy százas papírzsepicsomagot. Ennyire súlyos nem szokott lenni ez az izé, biztos ennek is megvan a maga oka. A pénteki szülinapozást nem igazán tudtam élvezni, allergiámból fakadóan náthaízű volt a saláta, a torta és a pezsgő is. Nagyon sajnáltam magam, hogy nem tudok egy jót enni-inni. (Ja, még mindig nincs konyhám.)
Vicces, hogy ilyen fizikai és lelki állapotban végül egy olyan faszságon akadtam ki és sírtam el magam, amit máskor pillanatok alatt lerendezek, mert eleve fel sem veszem, ha holmi kis nyakkendős, külsős közgázos pöcs a világ urának képzeli magát, kiröhögöm és megsajnálom, hogy neki ez a fontos, de tegnap képtelen voltam erre. Legutoljára akkor sírtam a munkahelyemen, amikor még tanítottam, szóval, cirka olyan öt-hat évvel ezelőtt, és ott is csak azért, mert az egyik nálam kétszer idősebb hímnemű kolléga megfenyegetett, hogy megver, ha nem törlöm ki a naplóból a fiának adott töri egyesét és a vele folytatott szópárbaj hihetetlen feszültséget generált a világ mocskától még nem érintett hamvas lelkemben.
Anno a mentorom, tegnap két kolléganőm, M. és E. vigasztalt, kaptam kedves szavakat, simogatást, mosolyt, nevettünk is, aztán összeszedtem magam, vállat vontam és meditációs zenét hallgatva, túlórában elvégeztem a holmi kis nyakkendős, külsős közgázos pöcs munkáját, de már nem zavart, mert tegnap este felfogtam végre, hogy igen, ha nem maradtam otthon, legalább ki kellett volna nyitnom azt a kibaszott ejtőernyőt, sokkal könnyebb lett volna a péntek és az egész hét. Könnyű szívvel (és kevésbé könnyű léptekkel) siettem hazafelé, és természetesen nem lepett meg, hogy olyan metrókocsiba szálltam, ahol egy cirka százötven-kétszáz kilós nő lehetetlenül büdösen izzadt a műanyag ruhájában. Láttam, hogy sűrű fekete szőr borítja a karját és megsajnáltam - és leültem mellé, mert hajlamos vagyok az önbüntetésre.