(#388)
"Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.
A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás (...), a "senkihez nincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!"
Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk.
Felébredünk.
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
Saját varázsvilágomban élni azt jelenti, hogy nem szeretek.
De ha ez eloszlik, egymásban felébredünk.
Ez a valóság.
(...)
S ha innen visszanézünk, látjuk majd, hogy szeretet nélkül nem a valóságban éltünk.
Hanem a saját, önző varázslatunkban.
Mint egy rossz álomban, jártunk benne. Azt álmodtuk, hogy senkihez sincs közünk..."
/Müller Péter: Szeretetkönyv/
.