(#498)

Egészen addig sikerült komoly fejet vágnom, amíg meg nem kérdezte a nővér: „Vizelet van magánál?" (Ühhü. Még dumáltunk is útközben: „Plutty-plutty..." - kajánkodott az üvegem. „Bammeg, ha el mersz törni..." - kedveskedtem én.) Könnyezve a visszafojtott röhögéstől finoman és nőiesen biccentettem. A nő rábökött a szomszédos ajtóra: Zúzzak mögé, parkoltassam a kis ablakba a pisit, aztán soroljak be vérvételre. (Örültem, hogy nem vagyok nagyothalló töpörödött nénike, így megúsztam a dobhártyarepesztő hangerőn kivitelezett artikulációt: „V-I-Z-E-L-E-T... P-I-S-I... Ü-V-E-G-B-E T-E-T-S-Z-E-T-T P-I-S-I-L-N-I M-A R-E-G-G-E-L???") Az ablakban számos üvegcse sorakozott (Hehe, az én pisimnek volt a legszebb színe.), és tényleg pici volt. Gondolatban elégedetten veregettem a vállamat: Még jó, hogy lebeszéltem magam az ötliteres uborkásüvegről - azt az életben be nem szuszakoltam volna ezen a résen. (Pedig mennyivel könnyebb lett volna a mintavétel... Csak ráülök és csurr.) Mivel pöpec kis teakeverékes üvegcsémet nem akartam beáldozni (Bár lehet, díjazták volna az üveg tetején figyelő kandiscukrot.), a kamrát pedig hiába túrtam fel megfelelő céltartályt keresve (Bevallom, a mini ételhordón elfilóztam.), a hűtőben pöffeszkedő piciny céklás üveget ürítettem ki. (Igazságtalanság, hogy farok híján csak két választásom van: Vagy a kezemet pisilem össze, vagy a fürdőszobát...) Remélem, a labor ki tudja mutatni a céklát. No meg az aloe verás mosogatószert. Ha nem, xarban vagyok.