(#565)

Szeretem a focit. A minőségi focit - a magyar csapatok kínlódását-vergődését nem bírom nézni. A jó meccseket soha nem hagyom ki, az EB és a VB kötelező program. Pedig családomban nincs túl nagy hagyománya a focinak: Egyedül drága nagypapám rúgta a bőrt. (Lelátón kucorgó nagymamám csillogó szemekkel drukkolt „a fess fiatalembernek") Az 1986-os mexikói világbajnoksággal kapcsolatban arra emlékszem, hogy a tornateremben magyar zászlót lengetve lelkesen énekeltük a „focis dalt". Tizenhárom évesen, a 90-es vébén köteleztem el magam a foci mellett: Tinipubertáskamasz szememben az olasz válogatott maga volt a megtestesült férfias tökély, betéve tudtam Schillaci, Baggio, Maldini és társai korát, születési helyét, klubját... Még olaszul is tanultam a kedvükért, hátha valamelyik kedvenc piciny hazánkba téved, és feleségül vesz. (Nem röhög.) A 92-es EB-n már a focira koncentráltam, bár Brian Laudrup gyönyörű szemeit nem tudtam nem észrevenni. Azóta eltelt 15 év (pfff... már ilyen öreg lennék? ), én pedig hűségesen szurkolok kedvenc csapataimnak - egyedül vagy társaságban. Bevallom, nem tudom, melyik csapat mikor nyert ezt vagy azt, a játékosokat és a klubokat is csak nagyjából ismerem. A játék miatt nézem a focit, magamból kikelve tudok örülni egy-egy gólnak, szépségdíjas megmozdulásnak. Az olyan ászok, mint Beckham, Zidane, Ronaldo, Del Piero nem nyűgöznek le, inkább Raúl, Figo, Thierry Henry, Owen játékával szimpatizálok. A 2004-es EB óta Cristiano Ronaldo az abszolút kedvenc: Fantasztikus tehetség.

P.S.: A mezcseréknél azért még ma is csorgatom a nyálam. Persze, csak úgy öregasszonyosan...