Én a zebrán mentem át... ő is. Fékcsikorgás, pici lökés a térdkalácsomon. Még idejében fékezett. Épp mobilon cseverészett, kicsit sem érdekelte, hogy foglalt a zebra, hogy történetesen én, mint gyalogos, élek elemi jogommal és 17.08-kor, szitáló esőben, illóolajos-halkzenés forró fürdőn elmélkedve, békésen lépegetek az úton, hallgatom, ahogy hátizsákomban önfeledten kotyog az ebédre vitt leves maradéka... Megijedt, ő is, de nem szállt ki a kocsiból, bocsánatkérően széttárta a karját és dumált tovább. Legszívesebben kitéptem volna a kezéből azt a kurva telefont, és felbasztam volna az agyába, nesze neked, ügyeském, telefonálj agyhullámmal, bzmg. Hát, ilyen érzés, ha megbénulok a félelemtől. Remek... Kedves barátom, haverom, ismerősöm, ellenségem, ha bármi mondanivalód van számomra, ne halogasd, lehet, holnap már meghalok.

P.S.: Annyira ideges vagyok, hogy rá tudnék gyújtani.