Egyik reggel rendületlenül patakzott a könnyem a négyeshatoson. Miközben papírzsepi után tapogatóztam a zsebemben, alig vártam, hogy megálljon a villamos és leszállhassak a Mester utcánál. Az A-terv szerint nem ott kell leszállnom, de ez most élet-halál kérdése volt, ergo jött a B-terv, kirontottam a megállóba, majd ideggyenge pontyként szapora tátogásba kezdtem légcsere céljából. A közelben ülő-álló utasok valószínűleg drámára gyanakodtak, szegény kislány, csupa piros az orra, a szeméből meg csak úgy potyog az a sok könny, nyilván nem a kezében tartott Kriston-féle intimtornás könyv borította ki. Naná, hogy nem az. A mellettem álló pasi eszméletlenül büdös dezodorának szaga marta halálra a retinámat. A legyilkolt orrnyálkahártyámat már meg sem említem. Nem, nem engem permetezett szemen - őt borította három liternyi illatfelhő. A friss levegőn (höhö, Mester utca és a friss levegő, peeersze) azon merengtem, a pasik valahogy zsigerből képesek magukra fújni a legszem- és orrfacsaróbb szagot.

Aznap még a csokit sem bírtam lenyelni - dezodoríze volt.