Tegnap genyázósat játszottunk, én meg ő, aki férfim. (Most nem arra a genyázósra gondolok, bár az is megvolt.) Ippeg mp3-akat nyálaztunk át és bömböltettünk maxhangerőn, amikor is szemembe ötlött tinikamaszpubertás korom legbugyiszaggatóbb zenei élménye: New Kids On The Block. Wow. Lecsaptam rá, mint fullalkesz a kannás borra, csak úgy szállt a zeneszó, jippiii. Ő nem szólt semmit, ha harc, hát legyen harc lelkiállapotban vérszomjas vigyort mázolt szét az arcán, majd laza csuklómozdulattal benyomta „akkora csecsem van, hogy nem látok tőle semmit” Sabrina „Boys, boys, boys” című opuszát – bevallom őszintén, meghátráltam.

P.S.: A NKOTB-ből sokáig Jordan volt a kedvencem, (a főtátika, ha valaki annyira műveletlen, hogy nem ismeri névről ezeket az isteneket), aztán átnyargaltam Joeyra, aki jelen örökzöldben a step 4 szólamot énekli és anno gyönyörű kék szeméről ábrándozva merültem édes bébicsirkés álmocskámba. Na, ennyit a mocskos kis titkaimról.