A notesz vékony, kecses és mélybordó, finoman megbújik a táskámban. Nagy noteszvezethetnék sodort magával január elején, gyönyörű csillámos pirossal és legszebb írásommal belefirkáltam az általam szeretett és kedvelt emberek név- és szülinapját, hogy jól felköszönthessem őket, no meg felvéstem néhány telefonszámot, adott esetben címet, ez utóbbit főleg azért, hogyha majd egyszer ippeg Mexikóban lógázom a lábamat és véletlenül elkóborlok a bennszülött posta felé, feladhassak egy-egy heves irigykedési rohamot kiváltó képeslapot - bár én a Balcsiról is szoktam írni, hogy küldjenek pénzt tökszép és tökjó és töksokat zabálok.

Ennyiben ki is merült a noteszvezetési lendületem, elintézendő és fontos dolgaimat valamiért ebben az évben is különböző színű és méretű papírfecniken rögzítem, ezeket pedig a noteszbe gyűröm, megőrzésre – a sok kitüremkedő papírtól lassan leszakad a fedele. Ez van.