Mihez is hasonlítsam? Párod bemutat a családjának, a vasárnapi ebéd isteni, a rokonság elmondhatatlanul kedves, békés-bágyadtan üldögéltek a somlói után, nevetgéltek, boroztok, beszélgettek. Most már családtag vagy te is, tiszteletedre a nagypapa előbányássza a negyvenkilós összcsaládi fényképalbumot, unottan érdeklődve lapozgatod a dögnehéz monstrumot, miközben hallgatod a képekhez fűzött történeteket, a fényképeken látott emberek életének egy-egy pillanata, töredéke villan fel, elevenedik meg előtted – életük egésze azonban homályban marad. Woolf is ilyen kiragadott pillanatokról ír, kuszán, néha követhetetlenül. Hiányérzetem van, olyan csonka minden ebben a regényben. Szerettem volna többet tudni az egyes szereplőkről, mások életébe-gondolataiba is belelátni. Becsületből olvastam végig a könyvet, nagyon szenvedtem, éreztem, lassan, de biztosan felmorzsol, egyszerre csak néhány oldalt tudtam elolvasni vagy csak pár mondatot, az utolsó százötven oldalt szinte laponként számoltam vissza. Rettentően zavart a magyar fordítás, ilyennel talán még nem is találkoztam, szinte gátolta az elmélyülést, a belefeledkezést. Bár nem olvastam az eredetit, mégis sok helyen magyartalannak, nehézkesnek, túlcicomázottnak tűntek a mondatok, pedig a mi nyelvünk az egyik legszebb a világon, olyan csodálatosat lehet alkotni kevéssel is. Egyetlen dolog miatt érte meg a kínlódás: Woolf gyönyörű képeket használ, élettel tölti meg az elkapott pillanatokat, olvasás közben szinte hallottam az eső kopogását, bőrömön éreztem a nap melegét vagy láttam Eleanor ezernyi ráncát.

Ehhh, most sajnálom igazán, hogy nincs irodalmi szalonom.