Kunderával úgy vagyok, mint Spiróval: Veszek tőle egy könyvet, aztán hetekig kerülgetem, mert tudom, hogy képtelenség csak úgy belevágni, meg kell várnom a hangulatot, azt a kihegyezett-érzékeny hangulatot, amibe belesüppedve minden idegszálammal csak rá koncentrálok. Ha Kunderát olvasok, két dolog biztos van nálam: ceruza és hegyező.
A lét elviselhetetlen könnyűsége mélységesen mély, sebészi pontosságú, ironikus, groteszk, humoros, bizarr, emberi, történelmi, merész, megrázó. Kundera néhány szóval pőrére vetkőzteti az emberi lelket, és mielőtt felállítja a kíméletlen diagnózist, hagyja, hadd vacogjon-dideregjen a maga megalázottságában, kiszolgáltatottságában. A fájdalmasan őszinte diagnózis lerombolja az illúziókat - az életről, az érzésekről, az emberi kapcsolatokról.
("Tizenkét éves lehetett, amikor az apja váratlanul elhagyta a családot. Franz sejtette, hogy valami komoly dolog történt, de édesanyja semleges és szelíd szavakba burkolta a drámát, hogy ne zaklassa fel a fiát. Aznap együtt mentek a városba, s induláskor Franz a kapuban észrevette, hogy anyja lábán felemás cipő van. Pánikba esett, figyelmeztetni akarta az anyját, de félt is, hogy észrevételével megbántja. Így aztán eltöltött vele két órát a városban, s egész idő alatt képtelen volt levenni a szemét a lábáról. Ekkor sejtette meg először, mi a szenvedés.")
Kunderával csak az a baj, hogy nincs ott, amikor olvasom. Mert kérdeznék, mert vitatkoznék, mert hallgatnám.
