A szombatnak olyan délután fél öt körül kellett volna véget érnie, ott, a Kisborostyánban, ahol ő, aki férfimmel délfrancia módi szerint elkészített, fűszeres-rákos mártásban pöffeszkedő lazacot falatoztunk, mogyoróburgonyával, aztán még a vaníliás-csokis szmötyivel nyakon öntött óriás túrós palacsintát is legyűrtünk, bár kicsit disznók voltunk, ő, aki férfim villával már nem talál olyan pontosan a számba, jutott abroszra-ruhára is. Az sem rontotta el a konkrét alkalom nélküli, "csak úgy" romantikázásunkat, hogy a szomszéd teremben zajló harmincéves osztálytalálkozó egyik résztvevője folyamatosan azt skandálta, ő U.B., bezony, és csak harmadikban járt egy osztályba az itt megjelentekkel. U.B.-t hallván arra a megállapításra jutottunk, hogy ez a résztvevők nagy-nagy szerencséje, ebből a nőből egy év is iszonyú sok(k). Sajnos, a szombat nem ért véget délután fél öt körül, mentünk az albiba dobozolni-zacskózni, majdnem hét órán át csomagoltunk, mert költözünk, össze, ő, aki férfim, meg én, fene gondolta, hogy ennyi cuccom van, mondjuk, a pakk 70%-a könyv. Pakolás közben arra gondoltam, vonzóbbá teszem becses személyemet ő, aki férfim előtt, hátha maradt még benne némi kétely, ezért felhívtam a figyelmét arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a kelengyém pölö galuskaszaggatót és citromfacsarót is tartalmaz, ergo már megéri összeköltözni, mert ezeket nem kell vennie, tökre örült, naná, az eldobható papírtányérokat nem említettem meg, ez lesz a bónusz. Kicsit azért izgulok, pláne az a lehetőség rémiszt, hogy végre igazi otthonom lesz, boldogságos-szerelmetes, nem ehhez vagyok szokva, kérem szépen. Egyébként meg nyugodtan becézzetek dög eretneknek, március 15-én a nagymamám születésnapját ünneplem, Petőfiéknek csak a második hely jut évről évre, ez van, ráadásul gyerekkoromban sokáig azt hittem, a mamám szülinapja miatt zászlózzák fel a várost és neki rendezik a nagy-nagy ünnepséget, hiába vágták orcámba a kegyetlen valóságot, nekem kicsit mindig olyan marad ez a nap, mintha őt ünnepelnék.