Ma nárciszos lány vagyok, bezony, reggel már a kanyarodó buszról kiszúrtam az aluljáró mellett fagyoskodó virágárust, késésben voltunk, naná, de oda kellett menni, oda a kosárnyi vidámsárga virághoz, türelmetlenül toporogtam, míg aprót keresgéltünk, mert négyszáz volt egy csokor nárcisz, tíz szál napfény borongós reggelen, olcsón adták. Megbámultak minket, a nárciszt meg engem, metrón, villamoson, utcán, a kezemben dédelgettem, óvatosan igazgattam körülötte a sápadt papírt, mosolyogtam rá, huncutul, közös titkunk volt, a napfény, megbámultak minket, mondtam már?, a nárciszt meg engem, irigyen, értetlenül, mogorván, közömbösen néztek ránk a hidegben, mi meg csak vihogtunk, kacarásztunk, fityiszt neked, morcos világ, azt. Bent befőttes üvegbe állítottam a csokromat, karnyújtásnyira széplett-mosolygott, könnyű volt a szívem, felhőtlen-gondtalan, egész nap, ennyitől.
Hazafelé elkanyarodtam még egy csokorért, nem lehet betelni vele. Holnap nárcisztól nárciszig tart az utam - privátnapfényben.
(Gyakran veszek magamnak vágott virágot, általában nárciszt, tulipánt, sárga rózsát. Jót tesz a lelkemnek. Talán két éve szoktam rá, őrület. Lehet, pénzszórás, egy csokor másfél liter tej vagy egyharmad grillcsirke. Nem tud érdekelni. Az utolsó forintomat is odaadnám.)
