Festettem gyertyát, parammm, aranypingált gyertyát, parammm, öntöttem szappant, parammm, vaníliás-cirmos szappant, parammm, jóccaka, par.

(Ő, aki férfim családjának köszönhetem az alapanyagokat, bezony. Barkácsolás közben azon merengtem, igazán könnyű nekem ajándékot adni: Mindennek örülök, ha azt érzem, hogy a meglepetést tényleg nekem szánták, és nem csak vaktában-kínban emelték le a bolti polcról vagy túrták ki saját, feleslegesnek ítélt dolgok közül. Pölö a sablon dezodor-szappan kombótól agyérgörcsöt tudok kapni, jellegtelen, személytelen, gusztustalan. Nagyszüleimék anno sátorméretű bundabugyikkal és atlétatrikókkal rongyolták érzékeny tinipubertáskamasz lelkemet, évtizednyi véres-verítékes munkával sikerült beszabályozni őket: csoki jöhet, gyümölcs jöhet, pénz jöhet, a többit felejtsük el, így legalább őszinte mosollyal köszönöm meg az ajándékot. Nem vagyok álszent, ergo nem zavar, ha pénzt kapok, mindig van mire költeni és én tudom a legjobban, mit szeretnék. Nem zuhanok magamba akkor sem, ha megkérdezik, te, csibi, minek örülnél a legjobban? Jó, családilag és őakiférfimileg nem csibi vagyok, de perpill tekintsünk el ettől az apróságtól. Szóval, megkérdezik, én meg sorolom, aztán választanak, én meg örülök, és nem húzom a számat, hogy hé, ebben nincs semmi meglepetés. Persze, legjobban az melengeti a szívemet, ha olyan ajándékot kapok, amiről nem tudok - és telitalálat. Mert ismernek. Mert fontos vagyok. Mert örömöt akarnak okozni.

P.S.: Életem legmegalázóbb ajándékát anno exanyósomtól kaptam: Egy doboz gemkapcsot, karácsonyra. Ja, még volt ott cellux, műanyag vonalzó, szövegkiemelő filc is, ha jól emlékszem. Azt hittem, a szülinapomra adott válltöméses kötött piaci egyenpulcsi után nem képes mélyebbre süllyedni, a fenyőillatban kiderült, mégis - direkt, mert az neki jó volt.)