Szeretem az őszinte embereket. Pölö D.-t, aki habozás nélkül az orcámba vágja, hogy gyönyörűséges párductestű istennő vagyok piszokszarul nézek ki, sápadt vagyok, betegesen, azonnal zúzzak bé egy szoliba, esetleg dobjam ki sápkóros habtestemet a strandra. Próbáltam vele megértetni, perpill hidegen hagy, hogy sápadtarcú csirke robotol a melóhelyen vagy bantunéger csikken feszül meg a rabigában, hajthatatlan volt, erre felhoztam az idő, a ránc, a bőrrák problematikáját, pedzegettem azt is, hogy egyesek szerint a sok napozástól kontúrtalan lesz a fejem, persze, nem csak az enyém, másé is, bár ezt a problémát nem tudtam valódi átéléssel előadni, mert képtelen voltam abbahagyni a röhögést még nem jöttem rá, mit is jelent pontosan a kontúrtalan, vajh cseppfolyósodik-é a pofázmányom és rálóg-é a bokámra? D. nem hagyta magát, lelkesen ecsetelni kezdte az önbarnítás csodáját, amely tőlem is csak tubusnyira van. Monológja végén kistányérnyi szemeket meresztettem és elsuttogtam félelmeimet: Ha ő, aki férfim megfogja a mellemet, kezén marad a barna kence? Ha ráhanyatlok az ágyra, terepszíneződik a kék ágynemű? Ha véletlenül többet kenek ide-oda - a vádlim karamell, a karom tejcsoki, a fejem narancssárga, a két mancsom meg fekete...?

Totál kiakasztottam a csajt, láttam rajta.