Grecsó Krisztiánra a Nők Lapjában bukkantam. Nem, nem kósza termékminta volt, ott ír. A kettő nem zárja ki egymást, Grecsóban nincs semmi szépítkezős-divatos-receptes, az irodalmi sarkot veszi birtokba néha-néha, sajnos, nem olyan gyakran, mint szeretném, meg vezetőszerkesztő, meg ilyesmi. Határozottan kimagaslik a többiek közül, talán mert ő valóban író - irodalmár. Az újságíró is képes jót-szépet írni, egyértelmű, de Grecsó ezt azzal fűszerezi meg, amit én irodalomnak nevezek. Tipikusan magyar, humoros, emberi, érdekes, izgalmas, eredeti, néhol misztikus, néhol abszurd, néhol erotikus regényt alkotott, szerethető, útját kereső főhőssel, ismerős problémákkal, küzdelmekkel. A nyelvezete pedig egyszerűen gyönyörűséges.
"A városoknak nemcsak lelkük van, (...) de testük is, fölfedezni, megízlelni, megsimogatni való fizikumuk. Van hely, ahol csiklandósak, másutt meg előfordul, hogy feltűnően jólesik nekik a törődés. A gyöngédebb városok leheletfinom puszikat szeretnek a nyakukba, ilyenkor végigszalad a gerincükön a hideg, rohan a libabőr le a széles csípőig, és miközben diszkréten sóhajtanak, maguk is elpirulnak az elárult vágyakozástól. Vannak sokkal közönségesebb és nyíltabb helyek is, elsősorban az Alföldön, errefelé olyan városokat találni, amelyek az erős markot és a férfias mozdulatokat szeretik, ha ölelés közben a fenekükre sóznak, ezek a helyek sokkal könnyebben kitárják magukat, odaadják csecsük, ölük, szájuk, sőt minden járatukat, ám ez mégsem jelent feltétlen odaadást. Nehéz örömet okozni nekik. Tenyészbikát várnak: hódítót, fáradhatatlant és kegyetlent, aki nem hátrál meg, sérelmeit magában tartja, a legkínzóbb helyzetben sem vall kudarcot, hogy így, ilyenkor nem megy. Mindig megy. Aztán a végén, a fulladás határán megcsillan a hódító szeme sarkában a könny - az alföldi városok az ilyen férfit szeretik, és ha megkapták, ők is átadják magukat, megrázkódnak, mikor nem várod, magukhoz szorítanak, hogy alig kapsz levegőt, és a városok remegnek a gyönyörtől, pedig te a leginkább megcsalatva érzed magad, mikor a füledbe súgják, tiéd vagyok, te édes mostoha."
Szóval, hű és ha, no meg tyű is.
(Grecsó 32 éves és tehetséges. Ha megkérdezik tőlem, akár itt, akár máshol, mikor írok már könyvet, zavarba jövök, elpirulok, lelket simogat a dicséret (?), 14-16 éves koromban írt, kézről kézre adott regénykezdeményeimre és tanáraim csillogó szemére gondolok, aztán félszeg-bátortalan mosollyal suttogom, majd, egyszer, valahol mélyen legbelül azonban érzem, soha - mert tudom, hol a helyem. Ez ilyen egyszerű, még ha fáj is kicsit. Irodalomról beszélek, igen, nem botránykönyvről, sárdobálásról, kiteregetésről, üres lufiról - az nem feladat, olyat mindenki tud.)