Lábjegyzet az előző posthoz:
Lehet, meglepő, bár a blogom alapján talán mégsem annyira: Mindezek ellenére nem vagyok lelkisérült, megkeseredett, depressziós, hímgyűlölő, paranoiás-félénk, emberkerülő. Megalázó pillanatok, kellemetlen emlékek, de az elmúlt harminc évemben csak percek, feldolgozható történések, mert egyik sem fajult erőszakká, szerencsére - felületes karcolások, nem húsba vágó sebek. Sokat merengtem azon, mi segít/ett a belső egyensúlyom kialakításában, megtartásában, nem csak itt, életem egyéb léleknyomorító szakaszaiban is, és arra jutottam, hogy az életöröm, a humor, az irónia és a dac a legkedvesebb fegyverem. A dolgokhoz többféleképpen lehet hozzáállni, én ezt az utat választottam, ők az állandó kísérőim, kipróbált-bevált mankóim. Hordok rövid szoknyát, szeretem a kellemes-elegáns bókokat, bikiniben strandolok, viszonylag sok pasim volt, nem egyszer regisztráltam társkeresőn, odavagyok a szexért, ha akarnám, az ujjam köré csavarnám bármelyik hímneműt, érdekel a férfi, mint olyan és még sorolhatnám. Szóval, élvezem, hogy kívül-belül nő vagyok, élvezem a nőiségemet, élvezem a nőiességemet - az lenne a legnagyobb büntetés, ha valaha pasiként születnék újjá.

P.S.: Létezik egy gyógymasszőrpasi, akiről csodát regélnek, az én hátam-derekam meg csodára vár, arra is. Öngyógyító terápiám akkor lesz igazán sikeres, ha két és fél év után újra hímmasszőr kezei alá merek feküdni. A telefonszámát már elkértem.