Tegnap este fél tíz körül még beugrottunk a Mester utcába falatozni: Élet gyrosra szavazott, Csi egy szál rántott hússal kötött közelebbi ismeretséget, én meg baklavát toltam az arcomba, és röhögtünk és beszélgettünk, és előtte az Eckermannban is röhögtünk és beszélgettünk, órákon át, IKEA helyett, bécsi és berlini jegeskávé nélkül, mert valahogy pont akkor fogyott el a vanília és a csoki fagyi vagy csak nem voltam szimpatikus a pincérnek, ehhh, ki érti ezt, szóval, órákon át, és fel sem tűnt, hogy órákon át, mert valahogy ilyenkor gyorsabban telik az idő, tudod, hiába az első találkozás, ott a hullámhossz, ami közös és csak azt veszed észre, hogy fákkk, tíz óra és elmúlt a délutáneste, és nem igazság, mert még mondanád, mert még kérdeznél, mert még hallgatnád. Ja, Csi végre megkapta ennek a mécsestartónak az ikertesóját, nem hittem, hogy szóról szóra le tudom másolni a saját alkotásomat, pedig de, én meg egy gyönyörű fekete párduc boldog tulajdonosa lettem, képileg, szigorúan képileg.

A kávézó ablakpárkánya hatékony közreműködésemnek köszönhetően majdnem leamortizáldott, de erről most nem szeretnék beszélni.

P.S.: Hazafelé összefutottam egy sünnel. Nem, ő nem blogos, sima lakótelepi, ippeg az út kellős közepén vackolta be magát egy helyre kis gödörbe, finom és nőies noszogatásomra ("Bazmeg, süni, ha itt maradsz, megdöglesz...") azonban hajlandó volt felemelni a seggét, ne tudd meg, milyen szemrehányóan pislogott rám, elszteppelt a járdaszegélyig, ott átvedlett pókembersünné és felkapaszkodott a járdára, majd eltűnt a susnyásban. Fülig érő szájjal ballagtam haza, mert jó volt, minden.