Szakácstudományom egyik végletében a tökfőzelékes blamázs szerénykedik, mint abszolút mélypont, nem röhög!, a másikban pedig világbajnok lecsóm pöffeszkedik, hehe. Képtelen vagyok ugyanolyan lecsókat csinálni, szándékosan sincs két egyforma, ennek ellenére valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindegyik eszméletlenül finom. Alapjáraton nem kóstolgatok főzés-sütés közben, érzésre sózok, fűszerezek, színezek sötöbö, érdekes módon el is találom az arányokat, ez igazán engem lep meg. A lecsó az egyetlen kivétel: Mihelyt van mit, rendületlenül kóstolok, hiába égetem szénné a nyelvemet és a számat, nem bírom kivárni, hogy elkészüljön a mű. Eme lelkes-fájdalmas tesztelgetés után lazán lenyomok másfél tányér lecsót, terített asztalnál, ugye, majd levezetésképp a konyhában még kezelésbe vesszük a maradék lecsót, a sercli meg én, lábujjhegyen állva, a vájlingban lábosban tunkolva, elmélyülten, lehunyt szemmel, esküszöm, ezek a katartikus falatok esnek a legjobban. Kizárólag lecsóhoz vagyok hajlandó pihepuha fehér kenyeret venni, barbárság teljes kiörlésűvel meggyalázni, viszont a gyertyafény és a jéghideg málnaszörp kiválóan passzol hozzá. Ufff, lecsóbuzi csirke szólott itten.

P.S.: Oké, a szörpös részt nem gondoltam komolyan - vörösbor fájó hiányában azért nem rossz.