Megboldogult tinikamaszpubertás korom nagy kedvence volt az Elfújta a szél, talán nyolcszor is olvastam a könyvet, nem emlékszem pontosan, viszont a hat-hét tuti, meg a filmet is láttam párszor. Már akkor is hajlottam a devianciára: Miközben többen javában utálták Scarlettet, én romantikus lelkületemből kifolyólag elszántan drukkoltam neki, mert az kizárt, hogy a pöcsfej Ashley-t szeresse, az ízig-vérig férfi Rhett Butler meg parlagon heverjen. Ha R.B. nem lehet az enyém, legyen Scarletté, ez így korrekt. Sajnos, hiába olvastam újra meg újra a könyvet, valahogy nem hatottak az energiahullámaim, a sztori mindig Rhett Butler távozásával és Scarlett zokogásával végződött. Nem haragudtam, de azért jobban örültem volna, ha sokadik olvasásra végre egymásra találnak.
Az elmúlt években kiderült, hatékony védőmechanizmust építettem fel magamban Scarlett, na jó, az írónő, Margaret Mitchell segítségével: Scarlett általában úgy élte túl a nehézségeket, hogy akkor és ott megtiltotta magának az összezuhanást, megacélozta női lelkét és elhatározta, egyelőre nem foglalkozik a fájdalommal, problémával, pofáncsapással, majd holnap, majd akkor, ha elég erős lesz hozzá. Csernus szerint echte struccpolitikára hajaz a viselkedés, pedig nem is - csak jól kell használni. Anno nem egyszer kerültem padlóra és valahogy erőt adott a tudat, hogy az adott pillanatban nem forgatom meg saját sebeimben métermélyen a kést, mert annak nincs értelme, kétségbeesett, összezavart, zaklatott állapotban nem születhet okos döntés, sokkal jobb, ha megvárom, míg a lelkem összeszedi magát annyira, hogy elkezdhessem a történtek boncolgatását. Hiába sírtam tengerkönnyeket az egyik oldalon, a másik oldalon kényszerítettem magam, hogy ne merüljek el az önsajnálatban, sebnyalogatásban, ne gondoljak a problémára, hanem várjam meg azt a lelkiállapotot, amelyben már képes vagyok átlátni a helyzetet, képes vagyok mérlegelni, képes vagyok megoldást találni, addig pedig éljem tovább az életemet, tereljem el a figyelmemet, szedjem össze széthullott darabjaimat. Legtöbbször sikerült, bár előfordult, hogy lassabban-nehezebben hajlottam a probléma mélyben való jegelésére, mindenesetre a gennygócok kifakasztása akkor történt, amikor nagyjából készen álltam arra, hogy szembenézzek mások faszságával vagy éppen a saját faszságommal, pontosabban hülyepicsaságommal.
Mindez csak azért jutott eszembe, mert az elmúlt két napban fel-felbukkant bennem a gondolat, hogy mindjárt hétfő és jájj, már csak néhány óra és irány a rabiga, ez hatalmas krízishelyzet, lássuk be, én azonban nagy cselesen elhessegettem az asztalomon és székemen felhalmozódott aktakupacok, a cirka kétszázötven hivatalos mél, a megállás nélkül csengő telefonok, az unalmas értekezletek torokszorító rémképeit - egészen eddig a percig. Most már azért foglalkoznom kell a fájó ténnyel, miszerint holnap meló és hajnalok hajnalán kelek és hosszú hónapokra rabláncot csatolnak lábamra-kacsómra. Ja, meg azzal is, hogy szerencsés esetben hiába találok be a melóhelyemre és kapcsolom be a gépemet, a hatékony munkához szükséges, kizárólag általam és a rendszergizda által ismert szupertitkos jelszót még valahol augusztus elején elfelejtettem. (Nem, nem jegyeztettem meg a rendszerrel, nem, nem véstem fel sehová, nem, nem osztottam meg senkivel.) Kínos lesz felhívni őgizdaságát azzal, hogy az amnézia egy igen ritka (?) fajtájában szenvedek - szabadságos agyamból kihullott a munka megkezdéséhez szükséges összes infó. Ilyen előzmények után akár itthon is maradhatnék, ugye?
P.S.: Élménybeszámolok és olvasok blogokat-leveleket, csak éljem túl ezt a hetet.
