Valahogy nem emlékeztem a sült tök ízére-illatára, talán gyerekkoromban ettem utoljára és nem tudtam megmondani A.-nak, hogy szeretem-é a sült tököt vagy sem, csak a retinaizgató melegnarancs színe rémlett, ezért megalapozott véleményalkotás céljából beújítottam egy csinosabb tökpéldányt. A szeleteket vékonyan megkentem mézzel (rendesen eltöketlenkedtem a darabolást, nem akarta a végzetét a dögtök), pár szem sót pöttyintettem a narancsszínű tökhúsra, a Nők Lapjában ajánlott rozmaringot viszont kihagytam, mert az nem leledzett itthon, c'est la vie. Tökjó és tökfinom lett a cuccos, eme tökös művészi fotón meg is örökítettem életem első tökölését. (Nem én nyálaztam össze, a méz csillog.)

A sült tököt rühellő és emiatt szemöldökötvonogató, szájatbiggyesztgető, morcosannézegető ő, aki férfimnek megígértem, hogy ha nem is fotózáshoz, de az ő tökét is örömmel beállítom - úgy, ahogy csak akarja. Egyből kisimult az orczája. (A férfit elsősorban nem a hasán keresztül lehet megfogni - ősi vércsirkebölcsesség.)

P.S.: A mézzel megbolondított sült tököt igen kedvelem.