Bevallom őszintén, ha puskázásról van szó, nyúlcsirke vagyok. Se az általánosban, se a gimiben, se az egyetemen nem vittem túlzásba a puskázást: Egyrészt igen jó agyam van, hála érte, soha nem kellett magolnom, ragad rám az infó, még a nemszeretem infó is, a tanulásnál nekem az a fontos, hogy átlássam az összefüggéseket és megértsem a lényeget, innen már csak időmtől és energiámtól függ, mit teszek még hozzá, másrészt a rezzenéstelen pókerarc, mint olyan, hiányzik az eszköztáramból, fejemen-szememen minden érzelem meglátszik, ezért csak nagyon ritkán mertem kockáztatni, mindig attól féltem, messziről lesír a fejemről, hogy épp puskázni készülök. Elméletben rengeteg jobbnál jobb puskázós ötletem lett volna, lárvapofa hiányában azonban inkább tanultam és én voltam az a kis aranyos, aki kölcsönadta a háziját-jegyzeteit, megsúgta a jó megoldást, ott segített, ahol tudott. (Jófej jótanuló és jófej jósportoló voltam, na, ilyen is van.)
Gimiben nagy bátran csak egy-egy szót mertem felvésni a könyvemre, füzetemre, radíromra, komolyabb puskát nem gyártottam, minek, ha nem merem használni és gond nélkül megtanulom az anyagot. Egyetemen azért már lazábbra vettem a figurát, az írásbeli vizsgák több száz fős előadótermei az én szívembe is vakmerőséget csöpögtettek, persze, nem vittem túlzásba a puskázást, összesen három alkalomra emlékszem. Az egyik német irodalom vizsgán incifinci segédfecnikkel dolgoztam, kizárólag azokat a tanári faszságokat véstem fel rájuk, amelyeket nem voltam hajlandó megtanulni, viszont tudtam, hogy a tanár genyaságból csak ilyesmit fog kérdezni. (Pölö Goethe, Schiller vagy Lessing születési helyét megtanultam, de a hangyafasznyi jelentőségű irodalomkritikusét már feleslegesnek ítéltem, ez szépen ment a fecnire.) Mivel nekem olyan anyum van, amilyen és hála érte is, kitalálta, hogy szoknyában menjek vizsgázni, mert annak belsejére korrekt módon fel lehet varrni a fecnijeimet, plusz nem túl sanszos, hogy valamelyik teremfelügyelő a lábam közé nyúl. A másik írásbeli puskázásom már unalmasabb módszerhez kötődött - az ásványvizes palack betűi közé véstem fel az általam felesleges hülyeségnek ítélt nyelvészeti kínkeservet. A harmadik alkalomra az egyik első történelem írásbelimen került sor, ott egyszerűen közölte a felügyelő tanár, hogy át kell mennie a másik terembe, s lőn, átment, mi meg kicsit belelestünk a könyvbe-jegyzetbe, bezony.
Tanárként vicces helyzetbe kerültem: Már nekem kellett figyelnem a puskázókra. Kellett, mert soha nem voltam az a típus, aki dolgozatoknál látványosan újságot olvasott vagy bámult ki az ablakon, hogy mindenki nyugodtan puskázhasson és így szerezzen jó jegyet. Minden osztályomban-csoportomban megbeszéltük, hogy felőlem puskázhatnak, ha akarnak, de ha észreveszem és az első jószándékú figyelmeztetés ellenére is folyt.köv., akkor nekik másodjára game over, elveszem a dolgozatot, az egyest pedig nem javíthatják ki. Mivel az elit gimikben a legtöbb diák (és szülő ) számára rendkívül fontos a jó jegy, ennek volt némi hatása, bár gyerekekről lévén szó, nem lehetett elvárni, hogy ne próbálkozzanak. Ha valaki úgy puskázott, hogy nem vettem észre, a stikli azonban lerítt a dolgozatáról, gondolatban gratuláltam neki, ügyes és ennyi. Egyébként a diákok kilencvenöt százalékán egyértelműen lehet látni, ha puskázáshoz készülődnek - a mókás elterelő hadműveleteken mindig jókat kuncogtam magamban.
És hogy Abaházi Viktor puskázási kézikönyvéről is essen szó: Hasznos és szórakoztató. Ajánlom mindenkinek - jóérzésű szülőknek-tanároknak is.