T. kolléganőkkel telente újabb és újabb köröket futunk a fűtésproblematika körül. (A "Neon vagy nem neon?" c. izgalmas vitakérdés leledzik a második helyen, míg a nemszeretem zene bömböltetése a harmadik konfliktuspozíciót kaparintotta meg magának.) Nem bocsátkozunk vérszomjas háborúkba, mi nem vagyunk olyanok, á, dehogy, csak olyan finoman és nőiesen és mosolyogva próbáljuk élhetővé tenni a közös teret. Az a legegyszerűbb, ha bedöglik a céges hőrendszer, mert akkor nagy egyetértésben szívunk, marcona ábrázattal tűrjük a hideget, még a jegesmedvék is büszkék lehetnének ránk, bár én azért ilyenkor elmerengek azon, hogy mi lenne, ha felszedném a parkettát és mi lenne, ha bemáglyáznám a cuccost a szoba közepére és mi lenne, ha meggyújtanám... Elgémberedett ujjakkal természetesen kivitelezhetetlen az akció. Azt csípem a legjobban, amikor az épületben meleg van, mi viszont nem fűtünk a szobában, tökjó a hőmérséklet, még nekem is tökjó, nekem, annak a csirkének, aki nyári harminc fokban lazán produkálja a jéghideg lábat és akinek a fázósságáról legendák keringenek a családban. Mihelyt azonban leesik pár csepp eső vagy hó, t. kolléganők némelyike megkergül és működésbe hozza A Meleget Adó Rácsos Istent: Csutkára tossza fel a fűtőtest szabályozógombját és egy szál topra vetkőzik, mondván, melege van. Mivel a női domborulatok maximálisan hidegen hagynak, képtelen vagyok értékelni a mutatványt - meg a szobába percek alatt beköltöző trópusi éghajlatot. Bevallom, látok némi drámai összefüggést a maxra tekert fűtés és a melegem van helyzetjelentés között, igen óvatosan próbáltam is rávilágítani t. kolléganőnél, sikertelenül. (Nem megyek túsztárgyalónak, nyugi.) Tudom, konzervatív vagyok, de masszívan utálom azt a savanykás fülledt-áporodott emberszagot, ami szellőztetés hiányában és túlfűtés miatt kegyetlenül belemaródik az orrnyálkahártyámba és megüli a nyelőcsövemet. Amikor már azt érzem, hogy az összes vér a fejembe tolult és egyetlen árva oxigénmolekula sem bújik meg a benti levegőben, az ablakhoz rontok, feltépem és ideggyenge halként szaporán tátogva beszippantom a beáramló friss levegőt. Mivel nem vagyok Michael Jackson, nincs különbejáratú oxigénsátram, ergo be kell érnem az ablakon átbucskázó kutyaszarszagú és benzingőzös és szmogtól fekete friss levegővel, ez azért még mindig a kisebbik rossz - értékelem én az élet apró örömeit, hogyne értékelném. Kompromisszumos megoldásként ugyan megpróbálkoztam az óránként legalább öt percre nyissuk ki az ablakot és szellőztessünk, ha már ennyire veszettül és teljesen feleslegesen fűtünk c. népi játékkal, de topban grasszáló t. kolléganőtől két másodperc múlva jött a hiszti, hogy csukjam be, mert fázik. Hát, baszki, ha topban tesztelném a három fokos novemberi havazást, én is tutibiztosan fáznék. Mivel lánykori nevem Leleményes Csibisszeusz, nem adtam fel a küzdelmet, kiástam a csirkebárdot, lelki transzparenseimre "Friss levegőt!" feliratokat mázoltam, majd egy óvatlan pillanatban, amikor senki nem volt a szobában, lekapcsoltam a fűtést. Hölgyeim, gondoltam virgoncan, elérkezett a pszichés fűtés ideje, tádámmm. S lőn, visszatérő t. kolléganők továbbra is azt hitték, ezerrel fűtünk, egyáltalán nem fáztak, jól érezték magukat abban a savanykás fülledt-áporodott emberszagban, szóval, tényleg van olyan, hogy a hit ereje és blablabla. Én néha-néha az ablakhoz óvakodtam, résnyire nyitottam, szigorúan kis résnyire, hogy még véletlenül se tegyen kárt másban a friss levegő, csak bennem, kértem egy életmentő slukkot abból a kutyaszarszagú és benzingőzös és szmogtól fekete friss levegőből és vidáman dolgoztam tovább. A hőmérséklet egy óra alatt egész emberire csökkent és senkinek nem jutott eszébe rápillantani a A Meleget Adó Rácsos Isten nullán álldogáló szabályozógombjára.

Néha én is megrémülök a saját zsenialitásomtól, hehe.