Ha az utcán csak úgy a semmiből kamerák kereszttüzébe kerülnék és a szupermodellre hajazó riporterspiné faggatni kezdene, hogy csibike, mert ugye előtte megkérdezné, hogy mi a becses nevem, én meg huncutul csillogó szemekkel és titokzatos mosollyal azt felelném, hogy a nevem Bond, James Bond szólítson csak csibikének, szóval, ha a faggatócsaj százfogú művigyorával érdeklődni kezdene, hogy csibike, szerinted mi az egyik legnagyobb áldás a női szépségiparban, akkor csibike kapásból rávágná, vagyis én kapásból rávágnám, hogy pölö a mosogatógép, mert a mosatlan hipp-hopp eltűnése pillanatok alatt kisimítja a ráncaimat tartós szempillafesték, jó, nem úgy tartós, mint a tej, cirka három hét alatt lekopik, bár lehet, ha nem pislogsz, talán négy hétig is bírja, mondjuk, kontaktlencsével többet kell pislogni, hogy elég nedvességet kapjon a szemem-lencsém, meg azért is, mert idétlenül néznék ki dülledt-meredt szemmel. A tartós szempillafesték hasznos találmány, hetekig nem moccan, nem maszatolódik el, szépszeműen lesek bele a nagyvilágba három hétig, na jó, amúgy is, de így még szépszeműbben, hehe, reggel pedig kerek két és fél perccel tovább durmolhatok szempillapingálás helyett, este pedig nem kell suvickolni a lemosóval, hála a kozmetikusnak, mert felkeni, nekem szénfeketét, a még tutajosabb látószervek zálogát, szóval, nézz fel, az alsó pillák alá nyomjuk a benedvesített vattát, jó, csukd be a szemed, óvatosan, le ne essen a vattapamacs, most a szemhéjadra is teszünk egy vattacsomót, a pillák szépen kilógnak, úgy, igazítunk még egy kicsit a vattákon, hogy ne a szemedbe csurogjon a festék, szuper, rápacsmagoljuk a kencét, jól odatunkoljuk a pillák tövébe, így ni, kész is, tizenöt perc, aztán lemossuk, én meg csak ülök és megpróbálok nem gondolni a bezártságra, pedig heveny szemklausztrofóbiát diagnosztizálok, bezárták szegényeket, rettegnek a sötétben, jajj, ne vakuljak meg soha, csak tizenöt percet kell kibírnom, életem egyik leghosszabb tizenöt percét, addig nem nyithatom ki a szememet, bármilyen ráncolásra, apró idegmozdulatra beszivárog a festék, a vatta alá folyik, ó, merre vagy, botox? moccanatlan tűröm a szúnyogcsípést, a tüsszentési ingert lélekből űzöm el, röhögni pláne tilos, ha csípni kezd, próbáld meg ellazítani a szemkörnyéki izmokat, segít, mondja J., ha kicsit jobban mar, hajtsd előre a fejedet, de ne nagyon, ha már nem bírod tovább, szólj és lemosom, én meg presztízskérdést csinálok a tizenöt percből, pedig egyenlőtlen a küzdelem, mert egyre jobban csíp a festék, valahogy beszivárgott a dög, mégsem kellett volna röhögni, a vattatakaró alatt könnybe lábad a szemem, a könny oldja a festéket, ő meg huncutul beoson a pillák alatt ésperagy között, lelki szemeimmel, nekem olyan is van, bezony, látom az egyre duzzadó ereket, vöröslenek, maródnak a szememben, markolom a szék karfáját, lábujjaimat ökölbe szorítom, de azért bírom, pontosan tizenöt percig, mert hőscsirke vagyok, ideiglenesen piros szemű, az.
A szeánsz végén egy liter szemcseppet kérek - csak hogy lássak is valamit a hazaúton.
