A pénteki és a szombati standolás igazán jólesett, ilyen és ehhez hasonló alkalmakkor érzem nagyon, mennyire egysíkú és ugyanaz a hivatalos hétköznapi melóm, pont az hiányzik a szürkeségéből-egyhangúságából, amit az Educatio 2009 is ad: fésztufész kommunikációt. Lehet segíteni, lehet tanácsot adni, lehet beszélgetni, lehet tapasztalatot cserélni, lehet meghallgatni, lehet nevetni, lehet zsizsegni, mert ott az a hús-vér másik, Az Ember, aki végre nem szám, végre nem fekete-fehér betű, végre nem hang a telefonban. Nagyon tetszett, hogy sok-sok fiatal talpraesett, mer és tud is kérdezni, sőt, két kiskamasz volt olyan bátor és odajött hozzám és megilletődötten pislogva elkuncsorogta a zöld repilabdákat, ugyanakkor kicsit elszomorít, hogy manapság ennyire rá kell görcsölni a karrierépítésre, a nyelv- és továbbtanulási lehetőségekre, és mind a szülők, mind a gyerekek többségében ott a gyomorszorító lüktetés, jajj, nehogy lemaradjak valamiről, jajj, nehogy rosszul válasszak, mert akkor nem lesz jó sulim, nem lesz klassz melóm, nem lesz sok pénzem. Nem először gondolok nosztalgiával a paleolitikum homályába vesző gyerekkoromra, anno egészen más idők jártak, nem pörgött így a világ, nem kellett ennyire hajtani-stresszelni már a középiskolában. Talán ez a nyugodtság sugárzott vissza a jelenbe akkor is, amikor a nagyszínpad előtt szépen, csendben, bájosan mosolyogva, könnyed mozdulattal lenyúltam egy árválkodó ülőalkalmatosságot - a cégnél valahogy senkinek nem jutott eszébe, hogy három ember marhára nem fér el két széken, én meg szeretem teljesen egyedül megválasztani állóképességem javításának időpontját és módját. Bevallom, nem kicsit cidriztem, hogy a nagy tömeg idén is lebetegít, támad ez a vírus, meg az a vírus, te is hallhattad-olvashattad, szerencsémre azonban idén megúsztam a tavalyi Educatio utáni kálváriát: Hang nélkül vergődtem otthon három hétig, mindenem begyulladt, ami a hangképzéshez szükségeltetik. (Egyébként nem tudom, más hogy van ezzel, én valahogy olyan szarul vagyok összerakva, hogyha ilyen-olyan gyulladás miatt nincs hangom, nem tudok beszélni, csak elvétve szakad fel némi dártvéderes hörgés onnan bentről a torkomból, hiába tátogok, hanggal nem tudom megtámogatni. Mindez logikus is lehetne, nekem mindig az volt, viszont t. kolléganők némelyike plusz t. főnök képes azon besértődni, hogy hang hiányában nem veszem fel a telefont, sőt, vagyok olyan galád, hogy megírom mélben, ne hívjanak, mert nincs hangom, azaz NINCS HANGOM, ezért nem tudom felvenni a telefont és pölö rendezvényen moderátorként sem tudok megjelenni, bár meglehet, ha emiatt hisztériáznak, tuti bennem van a hiba, mert a kiváló munkaerő képes hang nélkül is beszélni, nyilván.) Idén max. a röhögéstől mehetett volna el a hangom, jófej emberkékkel standoltam együtt, akikkel a kopár melós hétköznapokban csak néha-néha futunk össze a folyosón és egy kiállítás kell ahhoz, hogy kiderüljön, jókat tudunk nevetni és beszélgetni. Hazafelé pedig majdnem vettem egy kürtőskalácsot, pénztárca fájó hiányában azonban le kellett mondanom a jutalomfalatról, helyette az eladósrác gyilkos tekintetét gyűjtöttem be, bár szerintem nem vagyok feldolgozhatatlanul brutális, ha azt mondom neki, hogy szia, egy fahéjas kürtőskalácsot szeretnék, ja, bocs, mégsem, most látom, hogy nincs nálam a pénztárcám, bocs, még egyszer, szia. Mondjuk, talán jobb is, hogy nem kaptam kürtőskalácsot, nehezen tudtam volna fehérjeként beilleszteni a diétámba, esetleg a fahéjat lenyalogathattam volna róla - gondosan kikerülve a cukorszemcséket, ofkorsz.