A hímeknél valamiféle evolúciós állandó lehet az éles kés iránti lelkesedés, mással nem tudom magyarázni, hogy az összes általam ismert hím hosszú percekig képes becsmérelni az életlen késeket, lefogadom, anno az ősember is sokat morcogott ősasszonyának a tompa vágóeszköz vs. hatékony mamutnyúzás témakörben. Ő, aki férfim is hordozza a késgént, naná, egyből gyűjteni is kezdtük a késre váltható Spar-pontokat. Ő, aki férfim nem késmániájával indokolta a tevékenységet, észérvekkel próbált meggyőzni, arra hivatkozott, hogyha végre éles késsel nyiszatolnánk a hagymát, nem sírnánk Vörös-tengert a konyhába minden egyes pörköltnél. Bár szerintem a búvárszemüveg tökéletes hagyma ellen, mondjuk, nem aprítószerkezetként, hanem védőfelszerelés funkcióban, hagytam magam meggyőzni. Az áldott jó szívem, az. (A késélezést azért felvetettem gyenge ellenállási kísérlet gyanánt, hogy lássa, nője mennyire penge késtémában, de rögtön megkaptam, hogy az nem ugyanaz, és tényleg, egy fanyelű otrombaságból soha nem lesz karcsú, fekete nyelezettel büszkélkedő, csillogó-villogó acélkés. Ehhh, férfiak.)

P.S.: Mióta éles kések leledzenek otthonunkban, ő, aki férfim minden újkésalkalmazás előtt tanúnak hív maga mellé, hogy lássam, milyen éles és hogy hasítja a körte héját és hűdeszuper. Én persze nem nyúlhatok hozzájuk - aki ön- és közveszélyes kiskanállal, hurkapálcikával, tojásszeletelővel és legóval, az csak nézheti a fenevadakat.