Azért is szeretem a márnemisolyanvadiúj munkahelyemet, mert van érzéke a gesztusokhoz, pölö a húsvéti gesztusokhoz. A lányokkal-fiúkkal megpróbáltunk úgy tenni, mintha nem tűnt volna fel nekünk a főnök szobájában leledző rengeteg nárcisz, röhögve takartuk el a szemünket, amikor ilyen-olyan ügyben felkerestük, mi nem látunk semmit, áááá, nem, pedig hát nem lehetett nem észrevenni az ideiglenes virágoskertet, a csinos kis vesszőből font kaspóban sárgálló élő nárciszokat, és hiába tudtuk, hogy ezeket a vidám csodákat hamarosan mi kapjuk meg, egyenesen a főnök kezéből és mosolyával kísérve, gesztusként, mert itt a tavasz és itt a húsvét, nem rontott az örömünkön, gyermeki önfeledtséggel ámultunk a nárcisztövek között megbúvó apró tojásokon, gombán, lepkén és a gomba kalapján szteppelő katicán, ja, meg ma haza is zavartak minket délben, úgyhogy, ha eddig még nem mondtam volna, azért is szeretem a márnemisolyanvadiúj munkahelyemet, mert van érzéke a gesztusokhoz, pölö a húsvéti gesztusokhoz, és a gesztusok mellett még az is nagyon szuper, hogy ezen a munkahelyen annyira klassz a közösség, hogy a lányok-fiúk két-három napon keresztül csokitojásokat és csokinyuszikat csempésznek az asztalokra, mert kedvelik egymást és jólesik adni, még ilyen kis húsvéti bolondságokat is, és én is kaptam és adtam és örülök, hogy végre lehet így huncutkodni, hogy végre olyan emberek vesznek körül, akiknek jó adni és akiktől jó kapni, hogy végre olyan főnököm van, akinek fontos a kollégái öröme és aki tudja, mennyit érnek a parányi gesztusok. (Az ötleteket meg tessék nyugodtan ellopni, megéri, bár az tény, hogy őszinteség nélkül egyik sem működik.)