Ez a hét a kajálásról szól, most már le sem tagadhatnám. A diétát elegánsan hanyagoltam az utolsó két napban is: Pénteken vidám morzsabál keretében a lányokkal és a főnökömmel együtt elpusztítottuk a csütörtökről maradt névnapi maradékot, ma pedig napsütéses, nevetgélős, beszélgetős grillpartyn adtam át magam az evés-ivás örömének. Nem sorolom fel, mi mindent toltam az orczámba és eresztettem le a torkomon, legyen elég annyi, hogy... Ehhh, nem, inkább megtartom magamnak ezt az információt, nem szeretnék lelki traumát okozni a gyengébb idegrendszerű olvasóimnak. Azt is csak félve merem leírni, hogy a mai napot a Daubnerben zártuk, ugyanis majd' elepedtem egy narancsos trüffeltortáért, és ha én épp majd' elepedek, akkor B. van olyan rendes, hogy a célállomásra fuvaroz minket, ő, aki férfimet és engem, örök hála és köszönet érte, a narancsos trüffelcsodát pedig feltétlenül kóstoljátok meg ott, mennyei. Vettem tökmagos pogácsát is, ezt ideiglenesen narancsos trüffeltortaként definiáltam - kajaügyben nincs nálam rugalmasabb csirke a világon. Egyébként egészen sanszos, hogy öregszem, ugyanis egyre jobban élvezem a nagy társaságban megejtett, órákon át tartó falatozásokat, utánozhatatlan hangulata van akár a munkahelyemen, akár a szabadban. Szerencsére az új lakásban elfér majd egy nagyobbacska asztal is. Már csak meg kell venni.

P.S.: Ezúton szeretném cáfolni azt az okostojást, aki azt mondta, hogy az evésben nem lehet elfáradni. De, simán.