Azt mondta, titok, anya, te nem hallhatod, és három évének minden huncutságával belekuncogott a markába. A konyhában álltunk, B. meg én, a serpenyőben piruló krumpli felett a költözésről beszélgettünk. A bölcsi fenegyereke ott sündörgött körülöttünk, szöszin, kékszeműen, maszatosan. Azt mondta, titok, anya, te nem hallhatod, csak a gyerekszobában mesélheti el, elbújik az egyik sarokban, de ne menjünk utána, mert titok. Mielőtt behajtotta a szobaajtót, kinézett ránk, a három évesek komolyságával, titok birtokában. Egy perc múlva izgatottan szaladt ki, hallottuk-e a titkot. Egy pisszenés sem hallatszott a gyerekszobából, nyugtattuk meg mosolyogva. Berohant a nappaliba, egy ideig az apjával, a bátyjával és ő, aki férfimmel kópéskodott, aztán hirtelen ott termett nálunk, a konyhában, nevető kék szemekkel. Azt mondta, titok, anya, te nem hallhatod, mögéd állok és elsuttogom, de ne figyelj ide, jó? B. letette a fakanalat, mosolyogva összezárta a lábát. Kisfia belekucorodott a térdhajlatába-combjába, gödröcskés kezével megkapaszkodott a nadrágjában, arcát a puha szövetbe fúrta és elsuttogta a titkot. Titokvégeztével kikukucskált B. lába mögül, hogy most hallottunk-e valamit. Nevetve ráztuk a fejünket. Azt mondta, titok... és anya, figyelj, elmondom neked. B. elé állt, megilletődötten kihúzta magát, belecsimpaszkodott a kezébe, gyönyörű kék tekintetét édesanyja szemébe fűzte és énekelni kezdett. Halkan, meg-megakadó gyerekhangon énekelte a bölcsis ballagóra tanult dalocskát. Amíg véget nem ért a dal, anya és gyermeke moccanatlanul állt a konyha közepén, egymás kezét fogva, összefonódó tekintettel, végtelen szeretetben. Elmondhatatlanul bensőséges és megrendítő pillanat volt. A háttérbe húzódtam, hogy ne zavarjam őket. Csendben nyeltem a könnyeimet.