Egyébként jó itthon dolgozni, ha a vízpart és szerves tartozékainak hiányát (ld. előző bejegyzésben említett hekk, lángos és társai), illetve a munka gyűrését nem számolom, teljesen olyan, mintha nyaralnék. Bár ha jobban belegondolok, akkor is olyan, ha számolom. Tudod, már maga az a tény ad egyfajta szabadságot, hogy kócosan, smink nélkül, egy szál fürdőruhában ülhetek a gép előtt és nem köt az idő. Kedvenc munkahelyemen hiába csukom magamra a szobám ajtaját, mindig van valami, ami miatt akár tízpercenként meg kell állni és abba kell hagyni az éppen aktuális feladatot. Itthon senki és semmi nem zökkent ki, végre úgy haladok az egyik erősen homlokhorpasztós munkámmal, ahogy szeretnék. Ha elfáradok, itt egy kis gerinctorna, ott egy kis ágyon olvasás, amott meg egy kis körömpingálás, viráglocsolás, barkácsolás. Nem sok, csak az íz, a játék, a szabadság kedvéért, utána folytatom tovább a küzdelmet. Persze ez a küzdelem kényelmes-ráérős, átjár az a tipikus nyári lustaság, amikor szinte megáll Az Idő. Az összes ablak nyitva, ha éppen van némi szellő, pont úgy cirógatja a nyakszirtemen kunkorodó tincseket, mint a Balatonon. Vidám és meleg színek vesznek körül, méz-, napfény- és okkersárga, aztán van itt még terrakotta és bordó is. Le sem tagadhatnánk, ő, aki férfim meg én, hogy Föld jegyűek vagyunk, sok a természetes anyag, a fából készült bútor és a zöld növény - a még egyelőre zöld növény, remélem, nem döglenek ki a melegtől. Imádom, hogy színes és barátságos az új otthonunk, valahogy él az egész, pedig messze nincs még kész, hosszú hónapokba telik, amíg minden a helyére kerül. Mindig olyan otthonra vágytam, ahová jó hazamenni és ahol már a puszta létezés is boldogság. Itthon még dolgozni is szeretek.