A felvételi ponthatárokról megint eszembe jutott a türelem, az az időtlen-parttalan megadó várakozás, amikor a zsigereimben érzem, hogy nagyon szeretném megvalósítani az egyik dédelgetett álmomat, szerintem itt van az ideje, készen állok a megmérettetésre, feszít belülről a türelmetlenség, mert már tenném-csinálnám, beleadnám szívemet-lelkemet, de tudom, hogy várnom kell, gőzöm sincs, meddig, mert még nem jött el az a pillanat az életemben, amikor átadhatom magam ennek az álmomnak, most más dolgom van, másra kell figyelnem, mással kell foglalkoznom, más, fontosabb álmokat kell valóra váltanom. Soha nincs késő, persze, tíz év múlva is tanulhatok pszichológiát, negyvenegy évesen, csak úgy, a magam örömére, talán akkor már nem kell százezreket fizetni éspervagy hosszú órákon át utazni éspervagy munkát-tanulást összeegyeztetni. Nem a felvételi a gond, simán megoldanám, hanem az, hogyha felvesznek, évekig nem tudok továbblépni, mert se időm, se pénzem a folytatásra, fanyar mosollyal elteszem a sikeres felvételiről szóló kiértesítést és ennyi. Mondjuk, roppant érdekesnek találom azt az ellentmondást, hogy minél öregebb vagyok, annál jobban tudom, anno mit kellett volna inkább tanulnom az egyetemen, ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy a mai csibike tapasztalatainak, érzéseinek, gondolatainak hiányában vajmi kevés haszna lett volna annak a tanulásnak. Nos, nem tehetek mást, várok. Lehet, közben kiderül, hogy az én sorsom nem is a pszichológia vagy nem kizárólag a pszichológia, ha meg mégis, akkor meglehet, nem a szokásos tanul-diplomázik-praktizál csapáson kell haladnom, ha másoknak szeretnék segíteni. Az Élet tele van izgalmas kérdésekkel... és ez így van jól - hiába facsarodik össze a szívem.