Régóta dédelgettem magamban azt a gondolatot, hogy a quiche meg én... a konyhámban... kettecskén... hümmm. A halogatás oka abban a tényben rejlik, hogy eme francia lepényhez helyre kis tésztát kell gyúrni-nyújtani, én meg nem igazán vagyok az a tésztagyúrós-tésztanyújtós típus. (Lehet, ezzel a tünettel egy marconább lélekkurkász már simán a díványára parancsolna.) Nem vagyok a szilárd tészta barátosnéja, nagyon kell szeretnem azt, akinek ilyen alapú sütit kreálok. Önként nem túl gyakran vállalom be, mert a sodrófakezelési technikám hagy még némi kívánnivalót (és pölö törött poharat) maga után, illetve pötty mosogatómban meglehetősen utálatos dolog a hatalmas gyúródeszka tisztára suvickolása. Tésztaügyben emiatt teljes mellszélességgel (és az nem kevés) a folyékony állagú tésztát preferálom, ripsz-ropsz összekavirnyálom a hozzávalókat, az így életre hívott trutyit könnyed mozdulattal belezuttyintom a sütőformába és kész. Quiche-ügyben az jelentette az áttörést, hogy az egyik kedvenc kolléganőm, M. javaslatára megvettem a TV Paprika Magazint. Kizárólag a guszta grillcsodák motiváltak, nagy rajongójuk vagyok. Magamtól egyébként még soha nem vettem főzős-sütős magazint, ezt olyan klasszik háziasszonyos huncutságnak tartottam, kizárólag az újságrendelésemhez ajándékozott konyhacuccba lestem bele néha-néha, na jó, az utóbbi időben gyakran-gyakran, úgy látszik, ez a végzet is utolért. A magazinban szó sem volt quiche-ről, abba csak a honlapjukon botlottam bele, egészen konkrétan két kattintás után szembejött velem a sajtos-spárgás csoda , pedig nem is kerestem rá. Biztos Aphrodité és Dionüszosz vezérelte utamba a receptet, nem hagyhatták, hogy kedvenc hívük a nyamvadt gyúrós-nyújtós tésztamizéria miatt ne kerüljön közelebbi kapcsolatba a quiche-sel. Persze, nem bírtam magammal, rögtön meglestem a véletlenül fellelt receptet... és egyből felcsillant a szemem, mihelyt realizáltam, hogy hoppá, ehhez a quiche-hez pont nem kell tészta, höhö. Ő, aki férfimnek azonnal elküldtem mélben a receptet, hogy ímé, a vacsi, mit szól hozzá. Ő, aki férfim csak annyit írt vissza, hogy "Te, ebben nincs hús!!!". Így, három felkiáltójellel. Le is vontam a tanulságot: Egyrészt ő, aki férfim menthetetlenül optimista, hiszen a sajtos-spárgás alapinformáció dacára képes volt átmazsolázni a receptet egy árva húsdarabocska után kutatva, hátha, másrészt hazafelé vettem némi szalonnát, ami nekem már bőven kimeríti a húskategóriát. Az eredeti receptet itt-ott módosítottam, pölö kétszer annyi füstölt sajtot, spárgát és újhagymát pakoltam bele, a mustárport és a tejport pedig igen eredeti húzással mustárral és tejjel váltottam ki, ódzkodtam a porváltozattól. Nos, nem tudom, milyen lett volna porosan, egy biztos, a saját megoldásommal isteni ízbombát kerekítettem a történetből, nem most készítettem utoljára, az fix, imádom az ilyen és ehhez hasonló zöldséges lepényeket. Ő, aki férfimet meg majd kárpótolom hússal, mondjuk, a sajátommal, hehe.
