Egészen konkrétan úgy érzem magam, mintha fültövön rúgott volna egy morcos orrszarvú: Gyakran üveges tekintettel és álmatagon mosolyogva révedek a semmibe. A belső mozim szinte megszakítás nélkül A Nagy Nyaralás 2. képeit vetíti, én meg alig tudok elszakadni a vászontól, kimerevítem a finom, huncut, mókás, csodaszép jeleneteket, egyiket a másik után, a legjobbakat kikockázom és újraélem, csak néha, egy-egy sürgős feladat láttán rezzenek fel arra, hogy hoppá, a munkahelyemen vagyok, a dolgos hétköznapok kellős közepén, és ilyenkor nem tudom felfogni, miért nem jutott el a Nagy Manitu agyáig, hogy nekem valójában még mindig és tulajdonképpen egész évben a tengerparton lenne a helyem, kéz a kézben ő, aki férfimmel zegzugos utcácskákban bóklászva, sarki kisvendéglőkben falatozva, a csillagos éjszakában szerelmezve... Idegen a metró, taszít a sok büdös és tapló ember, az agyam nem ismeri fel a 'munka' üzemmódot, reggel fáztam, zavarnak a megölte-elgázolta-elrabolta napi hírek, szóval, van itt probléma dögivel. M., aki a legkedvesebb kolléganőm, tegnap meg is jegyezte, hogy nem való nekem a klasszik munka plusz munkahely, iszonyú jól nézek ki így nyaralás után, mintha kicseréltek volna. Egyetértek vele, mármint a munka-munkahely résszel, ha választhatnék, pölö szívesebben öntenék szappant vagy írnék hülyeségeket vagy tutujgatnék embereket vagy fűznék kagylóláncot valamelyik mediterrán csücsökben. Ott nyilván nem folyna egybe taknyom-nyálam: Az allergia szombaton jött, látott és győzött, ennek köszönhetően rosszabb esetben dártvéderesen szörcsögök, jobb esetben csak a könnyem hullik, ami a szempillafestékemmel frigyre lépve estére garantálja a pandamacis dizájnt. Az emós besorolás kizárt, ahhoz négerbarna vagyok és mosolygós és csillogó szemű, ja, meg nekem az orrom piros, nem a csuklóm.

Még nem tudom, hogy fogom túlélni ezt a hetet.