(#458)

Ha strandolok, mindig eszembe jut D. Tőle kaptam életem első virágcsokrát. Pár szál strandon szedett, melegtől tikkadt fehér növényke volt az egész, mégis sokat jelentett nekem.
D. egyből kiszúrt magának, ennek ellenére sokáig csak kerülgetett. Kezdetben taszított a harsánysága, de ahogy teltek-múltak a napok, egyre inkább magával ragadott a személyisége.
Mindent elkövetett annak érdekében, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Ha focizott a többiekkel, egy-egy gól után mindig az én tekintetemet kereste. Előfordult, hogy mást ölelve kihívó pillantásokat vetett rám.
Gyakran rajtakaptam azon, hogy gátlástalanul bámul. Ilyenkor elpirult és félszegen mosolyogva elfordult.
Két hét után végre összeszedte a bátorságát. Kezében a virágcsokorral megállt előttem. Zavaromban elejtettem a csokrot. Nem szólt semmit, perceken keresztül csak nézett rám gyönyörű kék szemével.
Ettől a pillanattól fogva elválaszthatatlanok lettünk. Báhová mentünk, szorosan fogta a kezemet. Órákon keresztül beszélgettünk. Megtanított csúzlizni. Még arra is rá tudott venni, hogy tériszonyom ellenére felmásszak vele egy kilátóba.
Egyik nap nem érkezett meg a szokásos időben. Nem jött a következő napon sem. Fájt, hogy szó nélkül eltűnt.
Három nap múlva találkoztunk újra. A születésnapján. Ahogy megláttam, elmúlt minden rossz érzésem. Jobb keze vállig be volt gipszelve, emiatt sutára sikerült az ölelése. Miután elmesélte a balesetét, megkért, hogy elsőként én írjak a gipszre.
Rövid habozás után egy tortát rajzoltam és hat gyertyát.
A virágokat sem felejtettem el.