Mielőtt zoofília vádja érne, elárulom, ezeken a lovakon szoktam kézimunkázni, cirka két éve gyűröm őket, néha hónapokra elmegy a kedvem az egésztől és szívesen összeszurkálnám azt, aki az egészet kitalálta, a 41.104 keresztszemből már csak köbö tizenötezernyi hiányzik és kész – ők is, meg én is. A munkálatokat jelentős mértékben megnehezíti az a tény, hogy egyszer az esőn felejtettem a cuccot, a színkódok nemes egyszerűséggel leáztak, ergo gőzöm sincs, melyik színnel kell kivarrni az adott lovat, így kreatív és fantáziadús énemre hagyatkozom, meg ezt a mintaképet próbálom silabizálni, amikor a barna nyolc árnyalatából kell kiválasztanom a legmegfelelőbbet. A hímzés felső része, konkrétan a lovak füle pedig azért hiányos, illetve vörös és borszagú, mert ő, aki férfim, rájuk borított egy pohár vörösbort – állítólag véletlenül. Veszettül büdös, mármint az anyag, de kimosni nem lehet, mert leázik a minta, és varrhatom a nagy semmit. Azt már meg sem említem, hogy kizárólag természetes fényben lehet munkálkodni, különben garantált a megvakulás vagy a 29 szín összekeverése. Egyébként az igazi lovaktól rettentően félek: Pici koromban felültettek egy benga nagy állat hátára, a ló hirtelen hátrafordította a fejét, hogy meglesse, ki csücsül rajta, nyitva volt a pofája, még a foga is kilátszott, én azt hittem, le akarja harapni a lábam, tőből, mire laza sírógörcsben törtem ki – azóta csak messziről csodálom a lovakat, jobb a békesség.

P.S.: Hős vagyok, tudom, csirkehero.