Kezdetben, amikor még ifjú voltam és bohó és még a tojáshéj is a fenekemen virított, azt gondoltam, minden embernek van egy párja szélesevilágon, a nagyonnagyő, és emiatt minden ember fél ember, és csak akkor lesz egésszé, ha megtalálja a hiányzó ötven százalékát, a két fél találkozása pedig a boldogság záloga. Ühhü, naiv kislány - kellett néhány pofon, míg magamhoz tértem. Egy ideje, nem régóta, talán két éve, tudom, hogy ez hülyeség. Miért? Ha fél ember vagy, mindened a másiktól függ: az egész éned és a boldogságod, vagyis teljes kiszolgáltatottságban élsz nélküle, akiről valójában azt sem tudod, hogy létezik, ha meg létezik is fixen, nem biztos, hogy felismered, vagy előfordul, rossz emberről hiszed, hogy na, ő az. Szerintem úgy jó, ha két egész ember talál egymásra. Ha nincs kiszolgáltatottság, ha nincs a "nélküledfélembervagyok" érzés, ha nincs függőség. Ha tudom, mit érek és mire vagyok képes, ha tisztában vagyok az álmaimmal és a vágyaimmal, ha tudom, mit akarok. A jó kapcsolat egyik titka éppen abban rejlik, hogy megbecsüljük magunkat és hiszünk magunkban. Hogy nem dobjuk oda magunkat. Hogy nem áldozzuk fel magunkat. Hogy harcolunk magunkért.

Mihelyt megalázó és méltatlan és fájó kompromisszumot kötünk, megette a fene az egészet.