Bár történelem szakosként indítottam az egyetemen, mégis német szakon kezdtem el komolyabban foglalkozni a zsidó történelemmel, vallással, irodalommal, kultúrával. Nem vagyok vallásos, nem vagyok zsidó, egyszerűen szerettem volna többet tudni róluk. Hogy kik ők. Hogy honnan jöttek. Hogy miért őket irtották. Hogy van-e alapja a zsidózásnak. Rengeteget olvastam éveken keresztül, elsősorban németül. Naplót, regényt, verset, levelet, tanulmánygyűjteményt, történelmi szakkönyvet. Előadásokhoz, vitadélutánokhoz, többoldalas dolgozatokhoz. Megrázó volt üldöztetésről, pogromról, holokausztról olvasni, látni a koncentrációs táborokról készült képeket, nézni a népirtásról szóló filmeket. Mélységesen elítélem azt, aki zsidózik és jogosnak tartja többmillió ártatlan ember szisztematikus kivégzését. Azt kívánom, bárcsak lenne anya, akinek végig kell néznie, ahogy a csecsemőjét a ház falához csapja egy röhögő náci katona, bárcsak lenne apa, akinek tarkónlőtt szülei hulláját kell tömegsírba cipelnie, bárcsak lenne gyermek, akinek családját a szeme előtt gyilkolják le, bárcsak éhezne, bárcsak megbélyegeznék, bárcsak megaláznák - hogy szenvedjen és megtudja végre, mennyire ostoba.

Anne Michaels könyvét nem lehet végigolvasni könnyezés nélkül. Mély, tiszta, katartikus. Rejtőzködő töredékek beszélnek. Hozzád. Hallgasd.

"Azon az estén, amikor találkoztunk, Jakob, hallottam, amint azt mondod a feleségemnek, hogy van egy perc, amikor életünkben először a szeretet kényszerít arra, hogy higgyünk a halálban. Felismered azt, akinek elvesztését, akár csak gondolatban is, örökre hordozni fogod, mint egy alvó gyermeket. Minden bánat, akárki bánata, mondtad, egy alvó gyermek súlya."