Ambivalens érzések kavarognak bennem, hetekkel a könyv olvasása után sem tudom azt mondani, hogy a Vágy és vezeklés jó könyv, nem tudom, mert hiányzik hozzá a zsigeri meggyőződés, hogy tényleg az, ugyanakkor meg ott egy másik hang, ami azt súgja, jó ez a könyv, csak valami félresiklott olvasás közben, fogalmam sincs, mi, de zavar az egyértelmű válasz hiánya, ezt nem lehet annyival elintézni, hogy szar a könyv, bevágom a sarokba, pafff. Lehet, nem a metrón, nem a villamoson, nem a buszon kellett volna olvasni, rohanvást, fáradtan, álmosan, meló előtt éspervagy után 10-15 perceket kiragadva a regényből, hanem pölö a kedvenc kanapémra kucorodva, ráérősen, elmélázva, ízlelgetve. Lehet, az volt a baj, hogy a borítóval és az előzetesekkel kész képet szuggeráltak az agyamba, és képtelen voltam elvonatkoztatni a látható, az elsődleges történéseket bemutató filmkockáktól, meg eleve attól, hogy ebben a történetben Cecilia Keira Knigthley, Robbie pedig James McAvoy, az ő képük lebegett a szemem előtt, a képzeletem gúzsba kötötten hevert a sarokban, nem igazán moccant. Lehet, hagytam magam megvezetni: K.K-t nem tartom jó színésznőnek és emiatt talán Cecilia karakteréhez sem tudtam ellenérzések nélkül közelíteni. Szóval, passz, tanácstalan vagyok. A képek ugyan gyönyörűek, nem, nem fotók, hanem leírt-megjelenített pillanatok, látható, érezhető, tapintható, ízlelhető apró csodák, maga az egész azonban három lépés távolságban maradt, és ezt sajnálom.

Nem tudom, milyen könyvet írt Ian McEwan, egy dolog viszont biztos: Újra el kell olvasnom.

P.S.: Kíváncsi vagyok a filmre.