Még merengek azon, vajh miként is definiáljam magam, amikor a melóhely ilyen-olyan szobájában és szegletében leledző kismillió, sok-sok doksit elnyelő mappa között hiába keressük éppen azt az x darabot, ami kibaszottul fontos és jön az ukáz, hogy mindenféleképpen találjuk meg a hiányzó láncszemeket, S.O.S., Hilfe, help, fehér füst, ergo mindenkinek irány a pinceraktár és vele együtt a salgókon sorakozó húszkilós dobozok, bennük kismillió, sok-sok doksit elnyelő mappa (a változatosság kedvéért), akkor szó nélkül megyek én is, mint egy a mindenkiből, le a pincébe, le a salgókhoz, le a húszkilós dobozokhoz, mert senki nem mondta, hogy te, figyelj, most jut eszembe, neked gerincsérved van, maradj inkább, keresd tovább itt meg ott, ahol nem kell húszkilós dobozokat emelni-tartani, nem mondták, én meg olyan vagyok, hogy hiába fáj pokolian és hiába tudom nagyon jól, hogy hosszú hónapok gerinctornáját teszem tönkre, csakazértis húzom és vonom és emelem és tartom a húszkilós dobozokat, csakazértis, holott már az első doboznál érzem a figyelmeztető roppanást a derekamban és a nyomában járó keserves feszülést, meg azért is, mert valahol szégyellem, hogy a gerincsérv miatt nem emelhetek két kilónál többet. A gondatlanságból elkövetett testi sértést amúgy rezzenéstelen arccal viselem, nem vagyok az a nyekergős-nyüszögős típus, még Steven Seagal is büszke lenne mimikátlanságomra, ha már nem fájok veszettül, biztos vigasztal majd.

Befejeztem a merengést - hülye picsa, ez az.