Még szerdán kipipáltam a tüdőszűrést, azóta örülés van, mert nem viszket és nem hámlik és nem pirospöttyöződik és nem rohad a mellem, szóval, nemcsak kipipáltam eme kötelező kört, de túl is éltük, a mellbőröm meg én, pedig előttem megboldogult nagyközségem sarki kocsmáinak törzsgárdája járult a mérőműszerhez, némileg bebaszva, bagófüstösen-büdösen, ez a nem semmi. Az egyik vicceskedő hangulatában odasomolyogta nekem, hogy tartsak velük, mondtam neki, hogy anyád szűrjön veled tüdőt, baszki köszi, kihagyom, nem is invitált többé, gondolom, a szememből lazán kiolvasta, hogy még egy hasonló megjegyzés és az esernyőmből csinálok neki csokornyakkendőt, szorosra húzva, az fix. Mondjuk, nem kicsit meglepett, hogy a kocsmákban módszeresen máj- és tüdőgyilkoló alkeszarcok szűretik a létfontosságú belső szervet, sokáig akarnak élni, na, le az előítéletekkel. A mérőműszeres aktus alatt egyszerre négy dologba igyekeztem nem belegondolni: 1. A t. folyékony kenyéren élők nem a higiénia bajnokai, ami engem adott esetben azért zavart igen nagyon, mert az egyébként jéghideg mérőcuccot nem fertőtlenítik le minden egyes ember után, sőt, sok-sok ember után sem. (Sehol nem szokás?) 2. Már megint pasi kezeli a szűrőgépet, fákkk, néz, fákkk, hozzám is ér, tripladuplamegafákkk. (Egyetlen nő sem konyít a tüdőszűrőmasinához?) 3. Az egyik öreg néni kitartóan bámulja a mellemet. (Ehhh...) 4. Tüdőzés után még haza is kell jutnom a kegyetlen mínuszokban. (El ne felejtsem, bundabugyit kell vennem!) A négy közül ez utóbbi volt az igazán csirkét próbáló gondolat és tett, rühellek fázni, pölö azért nem járok uszodába, mert hideg a víz. Az exnagyközség-Budapest távolságon nem sok választott el a fagyhaláltól, pont időszerű lenne legyőzni a lustaságomat és belebonyolódni az átjelentkezés bürokratikus hálójába. Fagytól mart korpuszom illatos-habos-gyertyafényes forró fürdőben engedett ki, aztán ő, aki férfim melengetett - a kebelemen is. Ez a fajta vérpezsdítés nálam mindig beválik.

P.S.: Robbie Williams és Jane Horrocks duettjére fekve kánkánoztam a kádban. A szám végére már tudtam úgy lábat emelni, hogy a virgácsomról lerepülő habpamaccsal eloltottam a mosdó szélén sorakozó mécseseket. (Vízzel túl egyszerű lett volna.)