Röviden: Szabad vagyok, szabad vagyok, szabad vagyok, óóóójeeeee.
Hosszan: Végre-valahára eljutottam odáig, hogy felmondjak a gályahelyen. Hosszú évek után visszakaptam a szabadságomat és ez elmondhatatlanul jó érzés. Tudom, hülye picsa voltam, mert azt gondoltam, ha már van egy nyugdíjas állásom, kötelességem megtartani, ergo nincs mese, hiába nem tetszik se a meló, se a közvetlen kollégák egy része, bele kell nyomorítani magam egy olyan rendszerbe, amit teljes mértékben rühellek és a legtöbb, amit tehetek, hogy lenyesem a szárnyaimat és kimosom az agyamat, így talán könnyebben kibírom, kit érdekel, hogy bilincsben vagyok. Gyalázatos kompromisszum, igen, még gyalázatosabb, hogy néha meg is próbáltam úgy tenni, mintha örömömet lelném benne. Sokat segített, hogy ő, aki férfimmel, barátokkal és családtagokkal rengeteget beszélgettem a munkámról, így végül csak el kellett fogadnom a tényt, hogy muszáj váltanom, ha itt maradok, beledöglök lelkileg és fizikailag. Nem tudom összeszámolni, hányszor akartam felmondani. Sokszor. Soha nem lett belőle semmi, mert vagy azt mondtam, hogy jajj, szegény többiek, kevesen vannak, ha még én is elmegyek, sok lesz a munkájuk, vagy az a tudat törte le a határozottságomat, hogy ez a hely fix, innen addig nem rúgnak ki, amíg szépen csendben vagyok, megtartom magamnak a véleményemet, beállok a sorba, idomulok a munkához és az emberekhez. Jó kis kifogások, mi? Csak azért, hogy ne kelljen többé harcolnom az életben, végre szépen-nyugodtan csordogáljanak a dolgaim és lógázhassam a lábamat - akár azon az áron is, hogy eladom a lelkemet, meghajlítom a gerincemet. Nos, nem megy, hiába próbáltam, képtelen vagyok olyan helyen dolgozni, ahol csak a feladatok 10 %-át élvezem; ahol nem kell kiadnom magamból a maximumot; ahol közvetlen környezetemben egymás után szimatoló, frusztrált és gyermeteg embereket kell elviselnem; ahol nagyon ritkán tudok szívből nevetni; ahol a főnökeimben nem lehet megbízni (tisztelet az egyetlen kivételnek, aki már nem dolgozik ott); ahol csak akkor van értéke a munkámnak, ha jól menedzselem magam; ahol nem lehetek őszinte; ahol hiába végzem jól a dolgomat, nincs visszajelzés-elismerés; ahol nincs csapatszellem és motiváció; ahol nem tudok kibontakozni és még sorolhatnám. Hosszú vajúdás után a Nagy Nyaralás alatt született meg a végleges döntés, lelépek innen és senki nem tarthat vissza. Mielőtt meginoghattam volna, kedvenc kolléganőim (irónia, érted) betegszabim alatt kvázi feltörték a gépemet és kinyomozták a blogomat és hopp, már rohantak is a főnökséghez, hogy fú, a csibike ilyen csúnyát és olyan csúnyát írt rólunk is és a főnökről is, jajj. (A pozitív bejegyzéseket nem olvasták, szerencsére.) Persze, főnökék is belelapoztak a blogomba, agyuk mintaszerűen feltoszódott, olyan éves értékelést kaptam a blogom miatt, hogy ihaj, öröm volt hallgatni. (Minek nyomozgat, aki nem bírja - az igazat. Privátolhattam volna, nem tettem, mindig is felvállaltam, amit írtam, hogyne vállalnám fel.) Maradhattam volna, ha bocsánatot kérek, ha azt mondom, hogy imádom a munkámat és a céget és a kollégákat és a túlórát, ofkorsz, és örömmel járok értelmetlen céges megbeszélésekre, ja, és a blogba csak véletlenül írtam ezt-azt, sőt, nem is én voltam, azt sem tudom, ki az a csibike. Ha megteszem, nem tudok többé tükörbe nézni. Szerettem volna kirúgatni magam, hogy rövidre zárjam a rabságomat, sajnos, hiába szemtelenkedtem, hiába tettem egyértelművé, hogy nem szeretem ezt a melót, hiába kértem, hogy rúgjanak ki, ha akarnak, nem reptettek meg, viszont erősen javasolták, hogy keressek magamnak állást. Juhhhéééé, ez is valami. El nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, hogy hamarosan szabadulok. Az utolsó három hónap volt a legjobb ezen a helyen: A hisztériázó kollégákkal nem kellett kommunikálni és állásinterjúkra jártam, rendületlenül. Kiválóan szórakoztam a szabadság biztos tudatával a zsebemben. Jó, meló azért volt, meg ki is purcantam a nagy álláskeresősdiben és a blogot is hanyagoltam, pedig lett volna mit feljegyeznem szenilis éveimre. Kezdetben kicsit tartottam attól, hogy nem találok melót, de már az első interjú után kiderült, válogathatok, ha akarok. Választottam, méghozzá olyan jót, amiről nem is álmodtam. Főnök, társaság, munka, cég, pénz - hibátlan. Akár másnap kezdhettem volna. Ha én nem én lennék, irigyelném magam. Péntek 13-án lesz az utolsó munkanapom. Mindig is szerettem a péntektizenhármat. (A munka kedvelt részét, a számomra kedves kollégákat és külsős-belsős embereket hiányolni fogom, de túlélem.)
P.S.: Ha még egyszer szenvedni hagyom magam melóhely miatt, légyszi, csapjatok homlokon egy péklapáttal. Többször is. (Agyban nagyon jól tudom, hogy nem szabad tojnom az elveimre, csak a gyakorlatban néha nehéz kivitelezni, mea culpa ésatöbbi. Azt meg nagyon köszönöm, hogy itt vagytok velem, erőt ad.)
