csibike blogja

Nos, ha reggelente a szekrényem előtt tanácstalankodva még egyszer arra panaszkodnék teljes átéléssel, hogy nincs egy rongyom, amit felvegyek, jusson eszembe, hogy néhány órával ezelőtt sok-sok dobozt pakoltam tele a nemlétező rongyaimmal.

Valahogy összefolyt bennem az elmúlt egy-másfél hét, többször is belefutottam abba a sajnálatos ténybe, hogy gőzöm sincs, éppen melyik napot írja a külvilág, a pontos dátum felidézését asztali naptár vagy noteszbéli naptár vagy falinaptár segítségével próbáltam megoldani, de nem egyszer előfordult, hogy meg sem kíséreltem a betájolást, a 'június vége-július eleje' átfogó és jokernek bizonyuló megnevezést alkalmaztam. Az eltelt időszakról csak kósza emlékképek maradtak meg bennem. A hirtelen felindulásból beszerzett topánomról már regéltem, megjegyzem, azóta minimum százszor gyönyörködtem a lábamat díszítő dögösvörösben, megcsodáltam a megállóban, a metrón, a mozgólépcsőn, a liftben, az utcán, az íróasztal alatt, pisilés közben, megbeszélés közepén, ebédet falatozva és még sorolhatnám a női lélek sajátosságaiból fakadó azon alkalmakat, amikor egyszerűen meg kellett nézni, hogy áll a lábamon az új szerzemény, hogy kandikál ki belőle a lábujjam és ilyenek. Apropó, cipő. Négy alkalomból négyszer áztam szarrá, ebből kétszer ernyőm is volt, teljesen feleslegesen használtam, az éppen aktuális lábbelimből csavarni lehetett a vizet, az éppen aktuális ruhámból szintén. Aztán volt olyan is, hogy fergeteges szülinapi italozásba-falatozásba bonyolódtunk kedvenc munkahelyemen, meg arra is emlékszem, hogy utána a csempésnél némi fejembe szállt pezsgő hatására már nem igazán tetszettek a konyha falára szánt csempék, mondjuk, ennek ellenére nem változtattunk a dizájnon, max. otthon nem a konyhában fogok berúgni. A konyha kapcsán felderengett bennem, hogy egyik este kockás füzetből kitépett lapok tucatjain hosszú órákon át terveztük a dizájnt: színes zsírkrétákkal rajzoltam-színeztem a különböző variációkat, ő, aki férfim meg zsűrizett - ennyit a számítógépes látványtervről. Rémlik még, hogy a hullafáradtságom és a lábfájásom a meló utáni lakásnézegetésből fakad, órákat töltöttünk a combközépig érő sittrengeteg, a vastag por és a ki-, meg-, fel- és lebontott izémizé között állva, ugyanis semmire nem tudtunk leülni, viszont lelkesen tervezgettük, hogy ez így fog kinézni, az meg olyan lesz és hasonlók. Az egysíkú agyi leterheltség ellensúlyozására egyszerre három könyvvel és négy újsággal molyoltam és molyolok tömegközlekedtemben: Szabó Magda Régimódi története mellett egy szexuálpszichológiás könyvben és Cserna-Szabó Pusziboltjában mélyedek el, az Otthont és a Praktikát gyakrabban, a Kismamát és a Nők Lapját ritkábban forgatom, mert perpill Lakásfelújító És Egy Élet Tárgyi Emlékeit És Használati Eszközeit És Egyéb Bizbaszait Dobozokba És Zsákokba Csomagoló Nő vagyok, minden más perifériára szorul. Ha jól rémlik, s.k. táplálék hiányában mélyen elmerültem a menzás és a főzelékfalós étlapokban, valamilyen zsigeri csomagolóösztönnek engedelmeskedve pedig hazacsórtam egy kilónyi pár céges újságot, elkötelezettségem hű bizonyítéka, hogy a mélytányérokat és a bögréket beléjük bugyolálom, ja, meg most jut eszembe, hogy néhány munka sürgőssége és személyem fontossága miatt egy nappal el kellett tolni a költözést, nélkülözhetetlen vagyok, na. Előfordult olyan is, hogy az egyik ébredés után egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy hol, mikor, milyen körülmények között feküdtem le aludni és maga az alvás ténye sem rögzült a tudatomban. Aztán még azt se felejtsük el, hogy ő, aki férfimmel csomagoltunk, ügyintéztünk, szervezkedtünk, válogattunk, aggódtunk, stresszeltünk, anyáztunk, dühöngtünk az elmúlt napokban, főzést-sütést, továbbá kultúrát, szórakozást, társaságot hanyagoltuk, ez nem a kikapcsolódás, pihenés, feltöltődés, felhőtlen láblógatás ideje, ez van, jövő héten már költözni kell. Megyek is aludni dobozolni. (Alant hangulatzene, dobozoláshoz szól, Goran Bregovic, szeressük.)

Hirtelen felindulásból vettem egy nőies fekete szandált és egy nőcis piros topánt. Rám nem jellemző módon pár perc alatt kiválasztottam a lábravalókat, pár perc alatt felpróbáltam őket és pár perc alatt eldöntöttem, hogy oké, klassz, fizetek. Még soha életemben nem vettem két cipőt egyszerre, úgy látszik, ennek a tapasztalatnak is itt volt az ideje. A feketére van magyarázat, csak kellett, a pirosra nincs, talán csak annyi, hogy ma szívem szerint vérét ontottam volna a lakásunk kipingálásáért felelős festős-mázolós fitymafejnek kreténnek, ezért fordulhatott elő, hogy szert tettem életem első vérvörös topánjára. Történelmi pillanat, sejtheted, milyen zaklatott lelkiállapotban lehettem, ha 31 év után mindenféle mérlegelést és barátkozást mellőzve pikk-pakk lecsaptam a kirakatban kacsingató piros lábbelire. Nagyon rég, talán két-három éve voltam olyan iszonyatosan dühös, mint ma. Rühelletes érzés, amikor mások és a körülmények, de főleg mások miatt kénytelen vagyok tűrni és alkalmazkodni, holott minden porcikám tiltakozik a kiszolgáltatottság ellen. Egyébként az ő, aki férfim által dögösvörösnek elnevezett piros topántól csak azért nem simultak ki a homlokbarázdáim, mert a boltból kilépve eszembe jutott, hogy nincs hozzá piros táskám, piros nyakláncom és piros fülembevalóm. Probléma a köbön.

P.S.: Mióta hazaértem, nem vettem le a lábamról a dögösvöröst, lehet, azért nem ebben kellene aludnom. Hihetetlenül gyorsan egymásra találtunk. Szeretempipellő.

Reggelente van úgy, hogy én már sminkelek, amikor ő, aki férfim épp csak ébredezni kezd. Az előszobai tükör előtt pingálom magam, négy vonásnyi szemceruza és négy kefényi szempillaspirál, ennyi a festés, minimáldizájn a javából, tudom, igen nagyvonalú vagyok, ha sminkként definiálom. A tükör előtt állva pont rálátok ő, aki férfimre, látom, ahogy az egyik oldaláról a másikra fordul, látom, ahogy álomittasan nyújtózik, látom, ahogy a lábujjai kikandikálnak a takaró alól. Néha csak két-három bújik ki forgolódás-nyújtózás közben, néha mind a tíz, bokával-lábfejjel együtt. Huncut lábujjak, egyre csak csalogatnak, nem tudok ellenállni nekik, letérdelek az ágy végébe és apró csókokat lehelek rájuk, finoman-óvatosan, egyiket a másik után. Ma reggel az egyik talp teljes egészében kificergett a napfénybe, én megint megadtam magam, játékos csókokkal borítottam be, jutott minden parányi bőrfelületre. Ő, aki férfim sarkánál hosszabban időztem - a szemceruzámmal rávéstem, hogy "SZERETLEK", majd egy szívet rajzoltam alá. Ébredező ő, aki férfim gyanakodni kezdett az alig-csiklandozás miatt, vigyorogva hajlítgatta a térdét, hogy a megfelelő szögből szembesüljön végre a kópéságommal, te lökött tyúk, nevetett rám, nem is, mondtam és nyelvet nyújtottam kacéran-nőiesen és kuncogva folytattam a sminkelést.

Hosszú lesz, szólok.
Zajlik az életem, olyannyira, hogy fel sem tűnt, kedvenc munkahelyemen cirka másfél hete letelt a próbaidőm. Ahogy a korábbi melóhelyeken, itt sem volt kérdéses, hogy marasztalni akarnak: Főnököm az első néhány szakmai megmozdulásom után egyrészt szabad kezet adott, másrészt közölte, nagyon reméli, hogy nem akarom elhagyni a céget, a terhességem hírére meg kész tervvel állt elő az otthoni munkámat illetően. Nem merült fel bennem, hogy ne maradnék, ilyen jól még egyik munkahelyemen sem éreztem magam - se emberileg, se szakmailag.
Külön öröm számomra, hogy a gályahely után olyan helyre vezérelt a megérzésem, ahol önmagam lehetek, mindenféle megszorítás nélkül. Március 13-án, pénteken majd’ szétvetett a boldogság, amikor kiléptem a gályahely ajtaján, napra pontosan háromévi vegetálás után. Bár hetekkel előbb leléphettem volna, megvártam a három évet, mert ez így volt tökéletes: Március 13-án beléptem, lehúztam három évet, majd március 13-án kiléptem. A péntektizenhármat mindig is szerettem, nagy pajtásom. Itthon ünnepélyes bögre- és tányértörésre került sor, szépen fejem fölé emeltem a bezacskózott gályahelyi evő- és ivócuccot, aztán nagyot kurjantva földhöz csaptam. Felszabadulásomat vendéglőben is megünnepeltük ő, aki férfimmel.
Március 13. óta újra szabad vagyok. Az Élet nagy játékmester: Ő, aki férfimmel tavaly augusztusban döntöttük el, hogy szeptembertől belevágunk a babaprojektbe (de hülye szó, bzmg) és március 31-ig otthagyom a gályahelyet. Nos, Az Élet úgy alakította a dolgokat, hogy még véletlenül se hátrálhassak meg, azért a fapina kolleginák is jók valamire, lássuk be, köszi a helpet, Élet. Szeptembertől félszabadként tervezgettem a váltást, januártól már egyik állásinterjúról jártam a másikra, néhány hét alatt pedig egymásra találtunk imádott főnökömmel. Azóta sem bántam meg a döntésemet.
Cirka egy év után jöttem rá, hogy szakmai és emberi szempontból nagyon nem jó nekem a gályahelyen. Saját magam döntöttem úgy, hogy maradok és küzdök, amíg úgy látom, van miért. Sok minden belejátszott ebbe a döntésbe: Fix és unalmas melóhely mellett könnyebb volt a magánéletemre koncentrálni; nem volt messze az akkori albérletemtől; a projektek kapcsán rengeteg embernek tudtam segíteni; az élvezhetőbb feladatmorzsákban mozgósíthattam a tanítás során megszerzett tapasztalataimat; azt hittem, kevés vagyok egy komolyabb munkahelyhez, és hálásnak kell lennem azért, hogy legalább van valamilyen melóhelyem. Nagyon tudatosan kötöttem kompromisszumot és mindvégig ragaszkodtam ahhoz, hogy a saját játékszabályaim alapján élhetővé tegyem a gályahelyi hétköznapjaimat. Ha nehezebben viseltem, emlékeztettem magam arra, hogy kizárólag magamnak köszönhetem a kínlódást-vegetálást. Kiporcióztam, mennyit adok a cégnek magamból, az időmből, a tudásomból. Pazarlásnak éreztem volna, ha többet. A gályahelyen eltöltött évek alatt pölö az alábbi pontokban találtattam bűnösnek:
- Három lépés távolságot tartottam néhány közvetlen kolleginával. (Nem kenyerem a pletykálkodás, a mások életében való turkálás-kutakodás, a gyermekded és felszínes témákról való csevegés nekem igen kevés, a csontig lerágott poénok állandó ismétlése untat, az okoskodó-karrierista spinéktől meg a hideg ráz. Közös hullámhossz nélkül képtelen vagyok barátkozni, minek.)
- Gályahelyen kívül soha nem neveztem néven a fent említett kolleginákat és a kisfőnököt. (Nincs 18-as karikám, ezért inkább nem sorolom a gúnyneveket.)
- Ellógtam az unalmas és agysejtpusztító megbeszéléseket. (Inkább dolgoztam a felesleges szájtépés helyett. Sokszor mások munkáját is elvégeztem. Lehetőleg nem túl gyakran vállaltam fel, hogy önként besegítek más szarának eltakarításába. Csak akkor természetes az „egy mindenkiért, mindenki egyért”, ha valódi csapat tagja vagyok.)
- Kezdettől fogva röhögtem a ”mi egy nagy, összetartó család vagyunk” felülről nyomott céges hülyeségen. (Hiteltelen, ha nincs alapja, ráadásul nem lehet erőltetni. A jó közösség és a csapatszellem nem azért alakul ki, mert kell.)
- Nem élveztem az egyhangú, unalmas, túlnyomórészt adminisztrációs munkát. (A kreatív, pörgős, nehéz, kihívást jelentő feladatokat szeretem. Muszáj mindig újat tanulnom, megmérettetnem magam, letérnem a kitaposott útról. Fullaszt, ha ugyanazt a monoton munkát kell végeznem, ráadásul nagy mennyiségben. Untat, ha a kisujjamból kirázom a megoldást.)
- Nem tiszteltem a kisfőnököt. (Még ha szakmailag felkészült is, nem tudom becsülni az elfogult, megbízhatatlan, gyenge, határozatlan, könnyen befolyásolható főnököt, a bratyizást meg kimondottan rühellem. Már tudom, miért találták ki a vezetői tréningeket.)
- Nem túlóráztam eleget. (Számomra szent a szabadidő és a család. Vagyok olyan önző dög, hogy ingyen nem gályázok senkinek. Ja, a reggeli szex miatt többször elkéstem t. melóhelyről, hehe.)
- Szemérmetlenül feszegettem a határokat, meddig mehetek el. (Vicces volt, hogy pölö a reggeli késések miatt csak fél év után kaptam némi dorgálást.)
- Hiányoltam az elismerést, a motiválást, a sikerélményt. (Az elején még 100%-ot tettem a munkámba, később rájöttem, hogy a tizede is bőven elég a gályahelyen elvárt színvonal teljesítéséhez és még így is nagyon jó vagyok, lelkiismeretes, alapos, igényes blablabla.)
Kettős életet életet éltem, igen, gályahelyen hozzászürkültem a környezethez és a munkához, gályahelyen kívül szabadon lélegeztem, önmagam voltam. Sokszor szórakoztató volt, néha meg nehéz vagy nagyon nehéz - minden tudatosságom ellenére. Nem zavart, ha valaki színtelennek lát - én döntöttem úgy, hogy az akarok lenni. Azok a munkatársak és külsős emberek hiányoznak, akikkel nagyokat beszélgettünk és akikkel kiválóan tudtunk együtt dolgozni. Büszke vagyok arra, hogy rengeteg embernek segítettem - az önbecsülésemen kívül csak a kedvükért végeztem jól a munkámat. Nem sajnálom ezeket az éveket, sokat tanultam magamról, tökéletes erőpróba volt, olyasmi, amit meg kellett tapasztalnom ahhoz, hogy az életnek ezen a területén is megismerjem önmagamat. Öntörvényű vagyok és nem mentes a hibáktól, tudom, hogy nem könnyű velem, de ha olyan a főnököm és olyan a munkahelyem és olyan a munkám és olyan a kollégám, akkor én vagyok A Tökéletes Munkaerő és Munkatárs. Minden más esetben fityiszt mutatok az elvárásoknak, lerúgom magamról a kötöttségeket, csak annyit adok magamból, amennyit szükségesnek ítélek és kiröhögöm azokat, akik véresen komolyan veszik magukat. Kedvenc munkahelyemen még nem kötöttem semmiféle kompromisszumot. Remélem, ez így is marad, mert jó itt.
Hosszú lett, én szóltam.

Anno a kórházban kaptam egy papírt arról, hogy különleges nő vagyok a vércsoportom, az ottani dokik nem is tudták megfejteni, kizárólag egy spéci helyen sikerült belőni a hovatartozásomat. Én lettem A Különleges Vércsoportú Nő, már-már elnézést kértem, hogy ekkora gondot okoztam, úgy tudtam, szimpla vér folyik az ereimben. Az orvosom a lelkemre kötötte, hogy mindig hordjam magamnál a vércsoportos dokumentumot, életet menthet, mármint az enyémet. Persze, a kórház után ez a nagyon fontos papír rögtön elkeveredett valahová, a rávésett infót meg elfelejtettem. A hiábavaló lakásfeltúrás után azzal vigasztaltam magam, hogy nem baj, vész esetén úgysem találná meg senki a táskám dzsungelében, amelynek összetett jellege néha még engem is meglep, mondjuk, ha a szemüvegtokom helyett teljesen váratlanul pölö egy tonhalas konzervet húzok elő belőle. Még jó, hogy költözünk, különben soha nem bukkanok a létfontosságú papírra. Azt hiszem, kénytelen leszek rendet tenni a táskámban vagy a homlokomra kötözöm vagy ilyesmi.

Lassan kezdenek elfogyni a nehezen megszerzett dobozok, pedig még csak a könyveimet és a barkácscuccaimat csomagoltuk el. (Következő életemben olyan hobbim lesz, ami nem foglal helyet, pölö a maratonfutás.) Nem lehet azt mondani, hogy nem viseljük szívünkön a költözést, ő, aki férfim meg én, minden akadályt leküzdve gyűjtjük munkahelyeinken az óriásdobozokat, illetve szállítjuk haza a kincseket. Soha nem gondoltam volna, hogy összehajtogatott dobozokkal ennyire nehéz tömegközlekedni. Néhányan igen csúnyán meg is bámultak minket, valószínűleg a jólöltözött hómlesz címkét ragasztották ránk, pedig nem voltunk büdösek, csak dobozosak. Munkaidő után kommandóst megszégyenítő bátorsággal csaptam le a folyosókon árválkodó nagy és nagyonnagy dobozokra. Még szerencse, hogy a sokadik emeleten van a szobám, így hazafelé lépcsőzve feltűnés nélkül bekukkanthattam minden egyes szintre, leledzik-é ott néminemű fölös kartondoboz. Leledzett. Mázli, hogy a céges eljárásnak megfelelően a 'kell a fenének' kategóriába sorolt nagydarab ezt meg azt a szobaajtók mellé pakolják ki az ismerős és ismeretlen munkatársak, hogy a taksinéni este elvihesse. Nos, a fene szerepét magára öltő szerény személyem a héten önként és dalolva besegített a takarításba, úgy csaptam le a kitett dobozokra, mint éhes sas a mezei pocokra. Szegény takarítónénit jól megijesztettem, amikor rárobbantam a folyosón, moccanni sem mert, amíg origamitudásomból könnyed bemutatót tartva összehajtogattam a zsákmányomat. Alig fértem ki a cég ajtaján, legközelebb a kocsibejárón megyek, az tuti. Bár családon belül innen is, onnan is kaptunk megbúvó kartonokat, ahogy elnézem a bepakolandó cuccainkat, jövő héten újabb beszerzőkörút esedékes. Addig kell zsákmányolnom, amíg közhírré nem tétetik a céges újságban, hogy valami csirkeszerű kolléganő őrült fénnyel a szemében megszállott módjára gyűjti a kartonbobozokat. Sürget az idő.

Régóta dédelgettem magamban azt a gondolatot, hogy a quiche meg én... a konyhámban... kettecskén... hümmm. A halogatás oka abban a tényben rejlik, hogy eme francia lepényhez helyre kis tésztát kell gyúrni-nyújtani, én meg nem igazán vagyok az a tésztagyúrós-tésztanyújtós típus. (Lehet, ezzel a tünettel egy marconább lélekkurkász már simán a díványára parancsolna.) Nem vagyok a szilárd tészta barátosnéja, nagyon kell szeretnem azt, akinek ilyen alapú sütit kreálok. Önként nem túl gyakran vállalom be, mert a sodrófakezelési technikám hagy még némi kívánnivalót (és pölö törött poharat) maga után, illetve pötty mosogatómban meglehetősen utálatos dolog a hatalmas gyúródeszka tisztára suvickolása. Tésztaügyben emiatt teljes mellszélességgel (és az nem kevés) a folyékony állagú tésztát preferálom, ripsz-ropsz összekavirnyálom a hozzávalókat, az így életre hívott trutyit könnyed mozdulattal belezuttyintom a sütőformába és kész. Quiche-ügyben az jelentette az áttörést, hogy az egyik kedvenc kolléganőm, M. javaslatára megvettem a TV Paprika Magazint. Kizárólag a guszta grillcsodák motiváltak, nagy rajongójuk vagyok. Magamtól egyébként még soha nem vettem főzős-sütős magazint, ezt olyan klasszik háziasszonyos huncutságnak tartottam, kizárólag az újságrendelésemhez ajándékozott konyhacuccba lestem bele néha-néha, na jó, az utóbbi időben gyakran-gyakran, úgy látszik, ez a végzet is utolért. A magazinban szó sem volt quiche-ről, abba csak a honlapjukon botlottam bele, egészen konkrétan két kattintás után szembejött velem a sajtos-spárgás csoda , pedig nem is kerestem rá. Biztos Aphrodité és Dionüszosz vezérelte utamba a receptet, nem hagyhatták, hogy kedvenc hívük a nyamvadt gyúrós-nyújtós tésztamizéria miatt ne kerüljön közelebbi kapcsolatba a quiche-sel. Persze, nem bírtam magammal, rögtön meglestem a véletlenül fellelt receptet... és egyből felcsillant a szemem, mihelyt realizáltam, hogy hoppá, ehhez a quiche-hez pont nem kell tészta, höhö. Ő, aki férfimnek azonnal elküldtem mélben a receptet, hogy ímé, a vacsi, mit szól hozzá. Ő, aki férfim csak annyit írt vissza, hogy "Te, ebben nincs hús!!!". Így, három felkiáltójellel. Le is vontam a tanulságot: Egyrészt ő, aki férfim menthetetlenül optimista, hiszen a sajtos-spárgás alapinformáció dacára képes volt átmazsolázni a receptet egy árva húsdarabocska után kutatva, hátha, másrészt hazafelé vettem némi szalonnát, ami nekem már bőven kimeríti a húskategóriát. Az eredeti receptet itt-ott módosítottam, pölö kétszer annyi füstölt sajtot, spárgát és újhagymát pakoltam bele, a mustárport és a tejport pedig igen eredeti húzással mustárral és tejjel váltottam ki, ódzkodtam a porváltozattól. Nos, nem tudom, milyen lett volna porosan, egy biztos, a saját megoldásommal isteni ízbombát kerekítettem a történetből, nem most készítettem utoljára, az fix, imádom az ilyen és ehhez hasonló zöldséges lepényeket. Ő, aki férfimet meg majd kárpótolom hússal, mondjuk, a sajátommal, hehe.

Azt mondta, titok, anya, te nem hallhatod, és három évének minden huncutságával belekuncogott a markába. A konyhában álltunk, B. meg én, a serpenyőben piruló krumpli felett a költözésről beszélgettünk. A bölcsi fenegyereke ott sündörgött körülöttünk, szöszin, kékszeműen, maszatosan. Azt mondta, titok, anya, te nem hallhatod, csak a gyerekszobában mesélheti el, elbújik az egyik sarokban, de ne menjünk utána, mert titok. Mielőtt behajtotta a szobaajtót, kinézett ránk, a három évesek komolyságával, titok birtokában. Egy perc múlva izgatottan szaladt ki, hallottuk-e a titkot. Egy pisszenés sem hallatszott a gyerekszobából, nyugtattuk meg mosolyogva. Berohant a nappaliba, egy ideig az apjával, a bátyjával és ő, aki férfimmel kópéskodott, aztán hirtelen ott termett nálunk, a konyhában, nevető kék szemekkel. Azt mondta, titok, anya, te nem hallhatod, mögéd állok és elsuttogom, de ne figyelj ide, jó? B. letette a fakanalat, mosolyogva összezárta a lábát. Kisfia belekucorodott a térdhajlatába-combjába, gödröcskés kezével megkapaszkodott a nadrágjában, arcát a puha szövetbe fúrta és elsuttogta a titkot. Titokvégeztével kikukucskált B. lába mögül, hogy most hallottunk-e valamit. Nevetve ráztuk a fejünket. Azt mondta, titok... és anya, figyelj, elmondom neked. B. elé állt, megilletődötten kihúzta magát, belecsimpaszkodott a kezébe, gyönyörű kék tekintetét édesanyja szemébe fűzte és énekelni kezdett. Halkan, meg-megakadó gyerekhangon énekelte a bölcsis ballagóra tanult dalocskát. Amíg véget nem ért a dal, anya és gyermeke moccanatlanul állt a konyha közepén, egymás kezét fogva, összefonódó tekintettel, végtelen szeretetben. Elmondhatatlanul bensőséges és megrendítő pillanat volt. A háttérbe húzódtam, hogy ne zavarjam őket. Csendben nyeltem a könnyeimet.

Olvasom-hallgatom a fertőzött gabonáról szóló híreket és alig találom a szavakat. Megrendít és felháborít a tragédia mélysége. A fuzáriumtoxintól menstruál egy óvodás kislány és nő a melle. Látod magad előtt a szerencsétlen gyereket? És a szüleit? Horror, ugye? Öt éves, csak egy évvel idősebb, mint az unokaöcsém. Ártatlan, kiszolgáltatott apróság, akinek a szülei a legszörnyűbb rémálmukban sem gondolták, hogy az asztalra kerülő, egészségesnek hitt étel mérget tartalmaz. Évek óta azt verik a fejünkbe ilyen-olyan fórumokon, hogy táplálkozzunk egészségesen, együnk inkább ezt, együnk inkább azt, mert az ételeinkben sok a szemét, sok a méreg, a teljes kiőrlésű gabonafélék meg ráadásul mindig is az egészséges ételek első vonalában szerepeltek. Ha ennyivel is többet szeretnénk tenni önmagunk és a családunk egészségéért, jóhiszeműen betérünk pölö egy bioboltba és minden további nélkül megvesszük a teljes kiőrlésű kenyeret, zsömlét, müzlit, közben azt feltételezzük, legalábbis abban reménykedünk, hogy ellenőrzött, minden szempontból bevizsgált élelmiszert vásárolunk. Megszoktuk, hogy a boltban hosszú percekig tanulmányozzuk a termékek csomagolásán felsorolt összetevőket, mert ebben a világban jól informáltnak kell lennünk színezékből, tartósítószerből, állagjavítóból és társaiból. Elegem van abból, hogy gyanakodva kell vásárolnom, mert előfordulhat, hogy pölö a paradicsomom génmanipulált, a narancsomat érést gyorsító szerrel kezelték, a kenyerem meg fertőzött gabonából készült. Miért kell így vásárolnom? Mostantól rettegjek? Nekem kellene kinyomoznom az adott boltban, hogy ki és honnan és mikor szállította a kenyeremet? Nekem kellene doksikat nyálaznom, vajh megvan-é minden szükséges vizsgálatot igazoló papír? Betéve kellene tudnom a kötelező vizsgálatok nevét? És vajon nem hajtanának el rögtön a picsába a kérdéseimmel? Nekem, a teljesen kiszolgáltatott kis porszemnek kellene információkat gyűjtenem ahhoz, hogy százszázalékos biztonsággal tehessem ezt vagy azt az élelmiszert a kosaramba és adhassam a gyerekeimnek reggelire, ebédre, vacsorára? Nem akarom elhinni, hogy évek óta létezik a fuzáriumfertőzés ténye és évek óta betegednek meg kisebb-nagyobb gyerekek és évek óta nem született meg az a kibaszott törvény, ami kőbe vési a létező legszigorúbb élelmiszerellenőrzést. Lehet, hogy én vagyok a legnaivabb picsa a világon, vállalom, de akkor is megkérdezem: Kit fognak felelősségre vonni azért, mert emberéleteket veszélyeztet? Ki vállalja azért a felelősséget, ha ennek az óvodás kislánynak soha az életben nem születhet gyereke? Ki és mikor fog lépni annak érdekében, hogy többé ne forduljanak elő ilyen tragédiák?