csibike blogja

Ma olyan csoda történt kedvenc munkahelyemen, hogy kimentem pisilni és amikor visszajöttem, egy csomag pilótakeksz hevert az asztalomon, sitty-sutty, valahogy ott termett a semmiből. Annyira kihívó pózban kellette magát a dög, hogy felbontottam és falatoztam belőle, legalább megtudta, hol a helye. Később vigyorogva fülön csíptem a szintén vigyorgó jótündért és megköszöntem a "csak úgy" meglepetést. Hihetetlen, hogy az ilyen kedves apróságok mennyire fel tudják dobni a szakadó eső miatt szarrá ázott napomat.

P.S.: Milyen jó lenne, ha az új lakásban elmennék pisilni és mire befejezném a kisdolgot, hipp-hopp, egy másik jótündér lerakná a padlólapot és a laminált padlót, a falra applikálná a csempét, megszerelné a vizesblokkot, összedobná a konyhabútort és kifaragná álmaim könyvespolcát. Kár, hogy eme mesebeli jótündért a valóságban kőművesnek és szobafestő-mázolónak és asztalosnak hívják és a hipp-hopp nevezetű időegység teljesen ismeretlen számukra.

Ebben a borús-esős időben nem lepett meg a derékfájásom, borítékoltam, pláne a tegnapi dobozolás után, azon viszont elcsodálkoztam, hogy alig tudtam mozogni miatta. Azzal nem számoltam, hogy ennyire komolyan veszi magát, a vasárnap estére jelentősen lelassuló és darabossá váló mozgásom alapján is csak egy szimpla fájásocskát előlegeztem meg magamnak. Ő, aki férfim szuszogását és az esőt hallgatva sokáig merengtem azon a reggeli ébredezés közepette, hogy köszönöm a lehetőséget, inkább kihagyom a hétfői munkanapot, ugyanis t. lábaimat egy ideig nem igazán bírtam belekényszeríteni a kelj-fel-és-járj mozdulatsorba, és nem az akarás hiányzott. Ma legyen más a csirkehero, gondoltam a hírek alatt, nekem ez fáj. Persze, olyan vagyok, hogy csakazértsenem adom meg magam. Valahogy kikecmeregtem az ágyból és a reggeli készülődés keretében egymagam bemutattam az ember evolúciós fejlődését, elsősorban a felegyenesedés szempontjából - másfél órába telt, de legalább el tudtam indulni. Inno Rheuma az én barátom, az. Mondanám a kis hős szívemnek, hogy nyugi, a nehezén túl vagy, te kis te, mondanám, ha nem lennék biztos abban, hogy egész héten szar idő lesz és egész héten dobozolni kell. Innen szép nyerni, ugye.

Ha jól rémlik, egy ajándékutalvány utolsó morzsáiból vettem meg Az arany jegyzetfüzet c. könyvecskét. Majd' ezer oldal a mű, súlyánál fogva kiválóan alkalmas a csukló-alkar-bicepsz triász erősítésére. Ilyen nehéz könyveket elvből nem olvasok az otthon-munkahely és a munkahely-otthon távolságon: Annyira nem erős a csuklóm, hogy ezt a könyvet egy kézzel megtartsam, a BKV járgányain pedig ritkán adódik úgy, hogy nem kell kapaszkodni és kétkezes manőverbe foghatok az éppen aktuális könyvemmel. Emellett nem szeretek nehéz könyvekkel lófrálni, tudom, hogy a gerincem zokon veszi, ha csak a bal vagy csak a jobb oldalamat húzza le az ólomnehéz táska-szatyor. Eme kedvezőtlen feltételek miatt otthon olvastam a könyvet, pölö háton fekve, magasba tartott karokkal, ami klasszul erősíti a mellizmokat, szóval, nem lehet azt mondani, hogy nem kötöm össze a kellemest a hasznossal és nem áldozok A Nagy Sportmanitu oltárán.
Doris Lessing átvitt értelemben is súlyos könyvet írt, sűrűt, agymunkára építőt, elgondolkodtatót. Lessingnél nem lehet elkalandozni olvasás közben, nem lehet csak úgy átfutni a mondatokat, muszáj odafigyelni, különben elvesznek az összefüggések, megfoghatatlan marad a lényeg. Az arany jegyzetfüzet éppen ezért kimondottan jól jött a kisbabánk elvesztése utáni napokban, bár a bennem dúló fájdalom miatt iszonyú nehezen tudtam a könyvre koncentrálni. A regény formája és alapötlete lenyűgözött, Lessing intelligenciája és tudása szintén, viszont a politikai rágódások és a szereplők kiábrándultsága nagyon zavart. Előbbinél megint az a megkerülhetetlen, hogy történész-történelem tanár énem meglehetősen járatos a kommunizmus témakörében is, politikai és irodalmi szempontból nem könnyű újat mondani, igyekeztem is minél előbb elolvasni ezeket a részeket, hogy ne kelljen sokáig unatkoznom, utóbbinál pedig teljes lényem tiltakozott ennyi örömtelenség, kilátástalanság, érzelmi megalkuvás és kegyetlenség olvastán. Legjobban a nő és a férfi közötti kapcsolatokat, játszmákat, érzéseket boncolgató részek ragadtak meg, az őrület fázisainak bemutatása meg egyszerűen zseniális. Levett a lábamról, hogy Lessing szókimondó és okos, mélységében is sebészi pontossággal látja az összefüggéseket, de az általa megrajzolt kép nekem túl negatív, én mindig hinni fogok abban, hogy az ember boldog lehet és megtalálhatja a lelki békéjét. Nyilván nem kér olyat senki egy Nobel-díjas írónőtől, hogy írd újra, Doris, de azért könnyebben emészthető lett volna, ha Lessing nem zsúfol ennyi mindent egyetlen regénybe, hiába nagy úr a koncepció. Valahol egyébként azt olvastam, hogy Az arany jegyzetfüzet a feministák Bibliája. Nos, szerintem zsákutcába fut az, aki feminista skatulyába akarja gyömöszölni a könyvet - rengeteg minden másról szól ez a majd' ezer oldal. 

P.S.: Jó lenne, ha létezne az irodalmi szalonom, úgy megbeszélném a sok-sok lessinges és aranyjegyzetfüzetes gondolatomat, de úgy. Doris Lessinggel is.    

Eddig valahogy kimaradt a Múzeumok Éjszakája, valószínűleg azért, mert év közben minden olyan kiállítást megnézek, ami érdekel, persze, csak módjával, nem viszem túlzásba a múzeumosdit, ugyanis gyerekkoromban apai nagypapám nonstop múzeumokba hurcolászott és ez a semmi élményt nem jelentő, száraz, kötelező körökből álló tortúra maradandó károsodást okozott bimbódzó lelkemben. Egészen a mai napig úgy tűnt, életemben először közöm lesz a Múzeumok Éjszakájához, legalább egyszer ezt is ki kell próbálni alapon, bár az esőt utálom. A Sors azonban úgy akarta, hogy tövig lejárjuk a lábunkat és a múzeumi programok helyett laminált padlóra, fali csempére és padlólapra vadásszunk. Jelenleg moccanni sem tudunk, ő, aki férfim meg én, a birodalmi lépegető hozzánk képest kecses mozgású balerina, üdv a vádligörcsnek és a csikorgó-kattogó térdporcnak, viszont elégedetten vigyorogva borozgatunk némi alma, dió és sajt társaságában, mert végre megtaláltuk azokat a színeket, anyagokat és formákat, amelyeket nagyon is el tudunk képzelni az új lakásunkban, ráadásul ma majdnemigazi hamburgert is ettünk. Egészségünkre.

P.S.: Az elején nagyon féltem a lakásfelújítástól, most már határozottan élvezem, jó móka.

A fehér és nemfehér csokiba forgatott és így-úgy csokimintázott eperszem már régóta birizgálta a fantáziámat, külön-külön mindkettőt imádom (na jó, a fehércsoki inkább a "nemes cél érdekében elviselem" c. kategória oszlopos tagja), sejtettem, hogy együtt sem szólhatnak rosszul. Talán egy-két héttel ezelőtt a Nők Lapja konyhamagazinjában láttam egy nagyon vadító képet a csoki-eper kombóról, rendesen bele is égett a retinámba, így nem tehettem mást, a piacon levadásztam néhány nagyobb darab epret, aztán bevettem magam a konyhába. Bevallom őszintén, fogalmam sem volt arról, hogy ennek a kis semmiségnek az elkészítése gigabonyolult művelet az egyszerű mezei csirke számára.
Odáig még egész jól elboldogultam, hogy a boltban megvettem a fehércsokit és az étcsokit, az epret pedig jól megmostam, vigyázva, nehogy leessen a csutkája, amelynek fontos szerepet szántam a későbbiekben, tudniillik a mártogatáshoz-mintázáshoz ott akartam megragadni az eperszemet, az üstökénél. Az első fordulóban az jelentette a nehézséget, hogy mosás után vészesen fogyni kezdtek a gyönyörű vörös-mélybordó színben pompázó eprek, ugyanis a csutkájuknál fogva kétpofára tömtem magamba a kövér eperszemeket, végül azért önuralmam maradékába kapaszkodva csak sikerült félretennem néhány szemet a csokizós részhez.
Emlékeim szerint a múltban mindig jelesre teljesítettem csokiolvasztásból, most viszont több kört is kellett futnom, mire olvadásra bírtam a szénhidrátbombákat. Valamilyen elcseszett sugallatnak köszönhetően először a raclette lapátocskáival próbálkoztam, talán az a gondolat motiválhatott, hogyha a sajt megolvad, megolvad a csoki is. Nos, a párhuzamnak lőttek, szerencsétlen csokicsíkjaim nemes egyszerűséggel odakozmáltak, csak az étcsokin jelent meg néhány izzadtságcsepp, mutatóban. Az újabb csokicsíkversenyzőket eme kudarc után nemes egyszerűséggel egy-egy kislábasba dobtam. Néhány perc múlva felháborodott sistergés és égett szag jelezte, hogy ez a megmozdulásom is mély lelki traumát okozna Stahl Juditnak. Némileg morcosan a kukába vágtam a cuccot. Megjegyzem, az első és a második olvasztási kísérlet áldozatai bazinagy lyukat égettek a szemeteszsákba, bosszúból. (Nem, nem jutott eszembe, hogy a forró csoki megolvasztja a műanyagot, puffogás közben nem értem rá ilyen aprósággal foglalkozni, mellesleg a fizika az ötösök ellenére sem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé.) Harmadik nekifutásra azért csak sikerrel jártam: Vizet forraltam és beletettem a maradék csokival megtöltött kislábasokat. Mondjuk, a fehércsoki továbbra is kretén módon viselkedett, csupán tessék-lássék olvadozott, bár ez engem nem tartott vissza attól, hogy végre beleforgassam az eperszemeket.
A haditervem azon a zseniális elgondoláson alapult, hogy a zöld csutkáknál jól megmarkolom az eperszemeket és beletunkolom őket a csokiba, egyiket ebbe, másikat abba. A mintázást a "majd megoldom valahogy" c. improvizációs technikámra bíztam, bár azért egy saslikpálcikát előbányásztam az egyik fiókból, hátha. Nos, amikor eljutottam a csutka megmarkolásáig és az eperszem csokiba mártásáig, teljesen váratlanul igen sok problémával találtam szembe magam:
- A forrásban lévő vízbe állított kislábas valóban kicsi, csak az öklöm fér bele, éppenhogy, ergo az ötliteres leveses edénnyel kellett volna próbálkozni, igaz, abban idétlenül nézett volna ki hat kocka olvasztott csokoládé.
- A kislábasba csak éppenhogy fér bele az öklöm, ergo a lábas forró oldala megégette a kezemet.
- A lábas oldala mellett az olvadt csoki és a lábas alja is forró, ergo a magas C helyett valamivel mélyebb, fájdalommal teli, hosszan elnyújtott Á-t vágtam ki, a csutkákat szorító ujjaim pedig feliratkoztak az égési sérüléseket elszenvedett hősi testrészek listájára.
- A zöld száracskák hajlamosak a kiszakadásra, főleg akkor, ha az olvadt csokiba beleragad az eperszem és az konokul ragaszkodik a zsákmányához, ergo kínomban röhögve a Gladiátorban bátran küzdő Maximus mintájára "Stay with me! Stay with me!" felkiáltásokkal biztattam a csutkákat, több-kevesebb sikerrel.
- A saslikpálcika egészen addig jól működik csokimintázásnál, amíg a fehércsokit össze nem maszatolja az étcsoki, ergo szívás, ha csak a harmadik kísérletre jön össze a csokiolvasztás, mert addigra nem marad egy aprócska kocka frissen bevethető fehércsoki sem.
Az ergók ergója: Dögöljek meg, ha még egyszer edényfogókesztyű, nagyon hosszú szárú villa, leveses edény és pótcsokik nélkül kezdek a mintás csokis eper előállításához.
Perpill erősen hajlok arra, hogy a jövőben határozottan mellőzöm az eperszemek csokiba bugyolálását, inkább csokifondü szintjén mártogatom őeperségét, vagy előjáték gyanánt ő, aki férfim intimebb helyeiről eszgetem le a hozzávalókat egy csoki-egy eper sormintában. Ha pedig végépp nincs lelkierőm a pucolással-vagdosással járó szöszölésre, veszek egy epres Milkát.

Látens szőkeségemet néhány napja szőke és vörösesszőke hajtincsek erősítik, nem túl durván, csak úgy finoman-óvatosan. Még szoknom kell ezt a felállást, hiszen a húszas éveim elejére datálható hosszú és vörös, illetve rövid és vörös korszakomat leszámítva mindig gesztenyebarna volt a hajzatom. Most cirka olyan az összhatás, mintha napsugár cirógatná eme gesztenyebarna hajzatot - helyenként vöröses-szőkés csillogásba megy át a legnagyobb természetességgel. Van úgy, hogy néha elfelejtem ezt a napsugaras infót, jájj, talán máris hatnak a szőke tincsek, ezért megesik, hogy aluljáróban vagy borúban vagy esti sötétségben mutogatom lelkesen vadiúj színeimet és pár másodpercre igazán nem értem, hogy a lelkes mutogatásomat elszenvedő alanyok miért nem látják a csíkocskáimat, aztán persze leesik, hogy a napsugárcirógatás csak és kizárólag napfényben működik, mondjuk, azért lámpa alatt is szépen kivehetők az árnyalataim. Nagy bánatomra a négy ősz hajszálam közül az egyik nagyon fifikás volt és ravaszul kikerülte a festéket, azóta is vígan kunkorodik a galád. A hajszobrászosdival egyébként csak negyven százalékban vagyok elégedett, ugyanis a fodrászom épp rossz passzban leledzett, így két morcogás közepette lazán megszabadított a hajam hatvan százalékától, pedig határozottan arra kértem, hogy csak kicsit vágjon belőle, hangyafasznyit. Leszedett vagy tíz-tizenöt centit. Köszi. Miután konstatáltam kínkeservesen megnövesztett loboncom galád megkurtítását, bemutattam ő, aki férfimnek a "csibike a rövidre vágott haja miatt hisztizik" c. magánszámomat, amit ő, aki férfim nem vett nagyon a szívére, ezek szerint a nyafogás-nyüszögés, anyázás és legörbülő szájszél ellenére kedves kis performance lehetett, sőt, volt ereje mosolyogva nyugtatgatni, hogy nem, nem áll szarul a hajam és nem, nem nézek ki hülyén és nem, ezt nem azért mondja, mert ezt akarom hallani, hanem mert így gondolja. Bár ma már valamivel barátságosabban viszonyulok az új hajamhoz, a fodrásznak nem bocsátok meg egyhamar.

P.S.: Ímé, megboldogult hosszú hajam így loknisodott magától, most már nem tesz ilyet. R.I.P.

Ma megtapasztaltam, hogy az egyik nagy kedvencemnek számító hófehér és csinos-nőies felsőm orkánra hajazó szélben erősen hajlik arra, hogy az akaratomra fittyet hányva el- és leszabaduljon habtestemről, ugyanis a dékoltázs és a derék gumírozása ilyen időjárási viszontagságban cirka annyit ér, mint sündisznótüskében a dauer, szóval, semennyit, nevezett felsőrészből ennek köszönhetően csak az a mell-, váll-, hát-, has- és csípőrészem nem lett közszemlére téve a forgalmasabbnál forgalmasabb utcákon, amit az ide és oda és emide és amoda szorított táskámmal nagy hirtelen el tudtam takarni, persze, egyszerre csak egy húsdarabkát, a felső teljesen önálló életet élt rajtam, ezzel az erővel egy szál melltartóban is kitipeghettem volna a nagyvilágba. A vigyorgó éspervagy füttyögő éspervagy beszólogató pasikat sajnos nem tudtam orrba vágni, mert a táskámat öleltem magamhoz, de ha épp nem fújta a szél a szemembe a hajamat, igyekeztem csúnyán nézni rájuk - amiheztartásvégett.

Tanulság: Ezt a felsőt kizárólag szélcsendben hordani! A vigyorgó éspervagy füttyögő éspervagy beszólogató pasikat mégiscsak orrba csapni!

Az utóbbi időben rendre csalódtam Tripla L irományaiban, ezért a cirka karácsonyra vagy a tavalyi szülinapomra kapott Manituk c. kétkötetes egészen mostanáig ott dekkolt a polcomon, néha persze letörölgettem, hogy érezze a törődést. Egészen konkrétan arra vártam, hogy megteremtődjön bennem a habkönnyű, a velős gondolatokat nélkülöző, a lelkemet nem érintő és az agymunkámra nem építő olvasmány iránti igény, L. L. L. könyveit kizárólag ebben a hangulatban tudom szellemi táplálékul választani. S lőn, két héttel ezelőtt, a hihetetlenül sűrű Lessing-könyv kivégzése után egyből jelentkezett ez az állapot, így magamhoz vettem némi olvasást segítő pisztáciát, megpróbáltam nem mínusz nyolcvanháromésfélről indítani a könyvvel szembeni elvárásaimat, majd olvasni kezdtem. Nagyjából kétszáz oldal után arra gondoltam, hogy csókolom, kérek szépen egy kardot, heves beledőlhetnék feszíti meggyötört korpuszomat, most van elegem a bugyuta szájtépésből, hagyom a fenébe Tripla L könyveit, és soha, de soha többé nem veszek tőle semmit, csak a régi klasszikusokat olvasom újra, ekkor azonban mérgemben lapoztam még néhány oldalt, Leslie L. Lawrence pedig hirtelen összekapta magát és fénykorát százszázalékosan megidéző izgalmas történetszövést produkált, csak lestem, hogy hű és ha, Leslie bá' már megint milyen baromi jól ír, wow, de klassz poén, de klassz ötlet, de klassz sztori, aztán szinte egyhuzamban kiolvastam a két kötetet és rohantam a Libribe, hogy lecsaphassak a folyt.köv.-re. A lecsapásnak egyébként az volt a feltétele, hogy hosszú hónapokig ne nyúljak a manitus sztorihoz, így a csontfarkasos simán elkészülhetett, nem kellett várakoznom. Időzíteni tudni kell, naja.
Sajnos, a Kilenc csontfarkas két kötete az első eresztés brillírozásával szemben dögunalom, egy Blahán szteppelő kékbálna jobban lekötött volna. Tömény csalódás az egész, olyan érzés, mintha tejszínhabot és csokireszeléket szeretnél a fagyikelyhedre, de nem kapsz, nemnemnem, sőt, még az ötgombócos fagyikelyhedből is kikanalaznak négyet. Úgy szerettem volna ütős könyvet olvasni L. L. L.-től, nem jött össze. Csak azért rágtam át magam az újabb, kisebb betűvel megtöltött 680 oldalon, mert egész végig abban reménykedtem, hogy na, na, na, majd most jön az a kibanagy csavar, ami helyreteszi a zűrzavarosnak tűnő dolgokat és kiderül, hogy mindennek oka van, minden mindennel összefügg. Hát... az a kibanagy csavar nem jött. Még egy kibakicsi sem. Maradt minden zűrzavaros. A folyt.köv.-ben a felesleges közjátékok legalább egy kötetre rúgnak, 150-200 oldalt leszámítva logikátlan és lagymatag az egész, mintha Tripla L bele-belealudt volna az írásba és félálomban mindenféle koncepció nélkül a kis íróüstjébe dobálta volna az agyába ötlő, ilyen-olyan akciófilmekre hajazó történést, és tojt volna arra, hogy ami az üstben rotyog, annak elvileg lendületesnek, összefüggőnek, magával ragadónak kellene lennie. Sokkal többet ki lehetett volna hozni az alapötletből, ami egyszerűen zseniális, és sokkal jobban meg lehetett volna írni a folytatást, ami egyszerűen szar, és ezért nagggyon morcos vagyok. Továbbra is leborulok Leslie L. Lawrence óriási tudása előtt, ezzel nincs gond, csak attól a rossz érzéstől nem tudok szabadulni évek óta, hogy pelyhescsirke korom nagy kedvence megöregedett.

Vannak olyan emberek, akik képesek arra, hogy a padlólap-csempe-laminált padló c., igen összetett kérdéskörben pikk-pakk döntsenek, öt-hat perc az egész, boltba bemegy, cuccra ránéz, cucc jónak talál, cucc megvesz, ennyi - és az eredmény szép, gusztusos, korrekt. Ő, aki férfimmel nem tartozunk ezen emberek közé, a padlólap-csempe-laminált padló c., igen összetett kérdéskörben a hosszan merengő, alaposan megfontoló maximalisták táborát gyarapítjuk, jól átgondoljuk, mit és hol és mennyiért veszünk, hiszen nem mindegy, pölö milyen padlólapra loccsantom ki a kakaómat, milyen laminált padlót karcolnak össze a térdig-combközépig érő generáció kisautói, milyen fali csempét dekorálok üvegmatricával, és akkor még nem beszéltem a színek, anyagok és egyéb paraméterek problematikájáról. Bár nem leledzik helyes autó a seggünk alatt, a hosszas merengéssel és az alapos megfontolással alapjáraton nincs gondom, aranyosan elkószálunk ide és oda, ő, aki férfim meg én, kézenfogva-csókolózva, nem zavar, ha hat-hét órán keresztül gyalogolunk-nézelődünk, nem zavar, ha este kipurcanva rogyunk a kanapéra, nem zavar, ha nem érzem se a térdemet, se a derekamat, nem zavar, ha hajnalban a vádlimba maró görcsre ébredek, nem zavar, ha néhány napig kissé terminátorosan darabos a mozgásom, nem, mindez nem zavar. Én csak azt veszem zokon, ha hétfő reggel a sokemeletes munkahelyemen nem üzemel a lift.

Ez a hét a kajálásról szól, most már le sem tagadhatnám. A diétát elegánsan hanyagoltam az utolsó két napban is: Pénteken vidám morzsabál keretében a lányokkal és a főnökömmel együtt elpusztítottuk a csütörtökről maradt névnapi maradékot, ma pedig napsütéses, nevetgélős, beszélgetős grillpartyn adtam át magam az evés-ivás örömének. Nem sorolom fel, mi mindent toltam az orczámba és eresztettem le a torkomon, legyen elég annyi, hogy... Ehhh, nem, inkább megtartom magamnak ezt az információt, nem szeretnék lelki traumát okozni a gyengébb idegrendszerű olvasóimnak. Azt is csak félve merem leírni, hogy a mai napot a Daubnerben zártuk, ugyanis majd' elepedtem egy narancsos trüffeltortáért, és ha én épp majd' elepedek, akkor B. van olyan rendes, hogy a célállomásra fuvaroz minket, ő, aki férfimet és engem, örök hála és köszönet érte, a narancsos trüffelcsodát pedig feltétlenül kóstoljátok meg ott, mennyei. Vettem tökmagos pogácsát is, ezt ideiglenesen narancsos trüffeltortaként definiáltam - kajaügyben nincs nálam rugalmasabb csirke a világon. Egyébként egészen sanszos, hogy öregszem, ugyanis egyre jobban élvezem a nagy társaságban megejtett, órákon át tartó falatozásokat, utánozhatatlan hangulata van akár a munkahelyemen, akár a szabadban. Szerencsére az új lakásban elfér majd egy nagyobbacska asztal is. Már csak meg kell venni.

P.S.: Ezúton szeretném cáfolni azt az okostojást, aki azt mondta, hogy az evésben nem lehet elfáradni. De, simán.