Sikerült leégnem a napon. Tudom, ez nem hír, de legnagyobb meglepetésemre a nappaliban történt, csukott ajtó-ablak mellett, épp ébredeztem reggeltől délig, vagy valahogy így. Jó, ha belegondolok, ez sem hír, bocs.

(Emlékszem, az egyik netes társkeresőn anno írt nekem egy fickó, oké, több is írt, két nap alatt száz-százhúsz, a netes társkeresők sivárságában vergődő pasik – és nők és stricik – úgy rámoccannak a friss húsra, mint mazochista a szöges korbácsra, függetlenül attól, kire/mire vágyik az a friss hús, jelen esetben én, szóval, a pasi, akivel nem mernék egy szobában maradni még lámpafénynél sem, hiába van sokkoló a kezemben, küldött egy szellemesnek gondolt levelet, hogy meghá’ orrba-szájba, elől-hátul, meg átlósan is, én azonban köszöntem szépen az érdeklődését, konzervatív kislány vagyok, na, jobban szeretem a "Neved? Honnan? Korod?" c. népi előjátékot, ha már elkezdjük valahol, ráadásul a lólépés kimaradt a repertoárjából, és udvariasan megírtam, hogy köszi, totál aranyos, hogy így érdeklődik irántam, de nem meghá' és minden jót. Visszaírt, azt hittem, eddigi színvonala alapján A4-es terjedelemben elküld a picsába, de csak azt tudta kinyögni köbö egy ötéves ovis szintjén, hogy nem baj, úgysem tetszett neki a pulykatojás fejem és nagy macsósan letiltott. Megsajnáltam szegényt, igazán. Ezt csak azért írtam le, mert előjöttek a szeplőim. Ja, sikerült leégnem a napon. A pöttyeimet meg imádom.)