csibike blogja

Kitaláltam, hogy lehetne visszahozni a béka segge alól Kimi világbajnoki esélyeit: Hamiltont és Massát áthajtásos büntetésre ítélem - áthajt rajtuk egy úthenger és kész, az utolsó futamokat Kimi nyeri. Ilyen egyszerű, ja.

Augusztusban történt - 2. rész:

Az úgy kezdődött, hogy hirtelen elementáris erővel tört rám a palacsintázhatnék és érdekes módon semmilyen műborzadvány vagy más keze munkája nem jöhetett szóba, kizárólag az általam készített kakaós, sárgabaracklekváros és túrós tekercs gondolatára indult be a nyálelválasztásom. Miközben átmentem Pavlov-csirke üzemmódba, sikerült rábukkannom egy igen nagy problémára: Még az életben nem csináltam palacsintát, bezony, leéltem úgy harminc évet, na jó, tíz nap híján harmincegyet, hogy nem éreztem olthatatlan vágyat a palacsintakészítésre - mindig volt, aki megcsinálja és mindig voltam én, aki felfalja, de hogy a két külön személyt tulajdonképpen bájos korpuszomban is egyesíthetném, az nem jutott eszembe. Egészen egy új korszak kezdetét jelző napsütéses augusztus délutánig, amikor is cunamiként zúdult rám a vágy, hogy megcsillogtassam rejtett tartalékaimat ő, aki férfim előtt, illetve véget vessek az engem kínzó masszív nyáltermelődésnek. Mindezt majd' 36 fokban, mert az AB normál vércsoportú csirke szereti a kihívásokat.
Polcz Alaine szakácskönyvében találtam egy korrekt receptet, kezdőknek kiváló - nem mintha akár halvány sejtésem is lenne arról, hogy a nemkezdők milyen palacsintatésztát dobnak össze. Meglepő, de szinte minden alkotórész volt itthon, egyedül a szódát nélkülöztük, ő, aki férfim azonban a nemes palacsintaügy érdekében elvágtázott szénsavas ásványvízért. A palack kinyitása után sikeresen eláztattam hófehér trikómat, ugyanis ő, aki férfim elfelejtette megemlíteni, hogy a nagy vágtázás közben felrázódott a cucc, így a másfél liter cirka harmada rajtam landolt. Jelzem, a vizespólós bemutató igen feldobta a palacsintakészítést, egyikünk sem bánta, hogy csak némi késéssel indult be a tésztagyártás. Tapasztalat fájó hiányában kénytelenek voltunk megkóstolni minden kisült kerekséget, tesztelendő az állagot, nem meglepő, hogy mire elfogyott a massza, alig volt mit feltekercselni. Azért egy kakaósra, baracklekvárosra és túrósra még így is futotta.

Ezt a számot nagyon eltalálták, zseniális, Lovasi meg szexi, az a helyzet. Sokak szerint csúnya pasi, én sem mondom, hogy nem, de mégis, van benne valami, amitől megbizsereg az ember lánya (értsd: én). Mindig is csíptem az okos és humoros csúnya pasikat, John Malkovich-ért simán meg tudtam volna dögleni pelyhescsirke koromban - bár ahogy elnézem ő, aki férfimet, úgy tűnik, az okos és humoros jóképű pasikat még jobban csípem.

Hosszan a könyről:

Ha Ken Follett, akkor Tű a szénakazalban és Donald Sutherland feledhetetlen játéka és az az életre szóló magabiztosság, hogy a "Nadel" névelője "die" és nem "der" és nem "das" - szinte hallom, ahogy a náci kém, Sutherland beleszól a rádióba: "Hier ist die Nadel! Hier ist die Nadel!", a németek meg veszik a bejelentkezést. A filmet láttam előbb, a könyv utána már nem nyűgözött le, viszont Follett nevét megjegyeztem, A katedrális éppen ezért kötelező körnek számított. Nagyon rég olvastam, még valamikor a paleolitikumban, nagypapám könyve volt, megmaradt bennem, hogy tetszett és nem győztem örülni, amikor egy antikváriumban ráleltem a saját példányomra. Hosszú évek után pedig tádámmmm, itt a folytatás: Az idők végezetéig. Bazivastag és apró betűs, könyvbuzi énem nagy örömére. Perverz módon szeretem ezt a felállást, mert ha jó a könyv, sokáig lehet olvasni. (A Háború és béke nem ez a kategória, viszont huzatos ablakban kiválóan szigetel).
Follett 1060 oldalával logisztikai szempontból meggyűlt a bajom: Tömegközlekedés kellős közepén képtelenség olvasni. Az a helyzet, hogy nehéz, ergo kétkezes könyv, a kapaszkodás, mint olyan, lehetetlen, max. foggal, füllel, belső energiával, vagy megkéred a melletted álló t. tömegtársat, hogy ugyan fogjon már úgy tíz oldalon keresztül, főleg kanyarban és fékezésnél. Szóval, meg kellett várni Az Alkalmat. Névnapomra kaptam a könyvet, augusztusig szinte minden áldott nap vetettem rá egy gyötrődő pillantást: Ühhü, még mindig ott van a polcon, és ühhü, még mindig nem olvashatom. De aztán eljött a gondtalan nyaralás balatoni része, amikor is én gondtalanul a cuccok közé pakoltam a könyvet, ő, aki férfim meg gondtalanul cipelte lakástól metróig, metrótól vonatig, vonattól nyaralóig, nyaralótól vízpartig, vízparttól nyaralóig. (Legalábbis nem panaszkodott. Hja, a szerelem ereje. No meg persze kárpótoltam is, hehe.)
Az idők végezetéig nem volt rám olyan nagy hatással, mint az első rész. Nem rossz könyv, de nem is kiemelkedő. Nekem olyan középszerű. Majdnemtörténészként (eheheh) sokkal többet vártam tőle, a körítés történelmi szempontból igen lagymatag. A Ken Follett által választott 14. századból több mindent bele lehetett volna csempészni a sztoriba, hogy hitelesebb környezetben játszódjon a történet. (Mondom, hogy inkább tesitanárnak kellett volna mennem: Könyvnél-filmnél nem zavarnának a történelmi hiányosságok, a fenekem meg nem lenne nagy.) Ugyanakkor maga a meseszövés izgalmas, szinte már kifolyt a szemem, de még gyorsan magamévá tettem azt a két oldalt, na meg ezt a hármat, jó, még jöjjön a következő oldal is... aztán csak azt vettem észre, hogy elmúlt egy-két óra, én meg nem ettem, nem ittam, nem pisiltem, csak olvastam és drukkoltam a jó fiúknak-lányoknak - ő, aki férfimet meg is kértem, hogy legyen olyan rendes és dobjon össze valami vacsorát. Megjegyzem, nem véletlenül sűrű és eseménydús a könyv: Follett semmit sem bízott a véletlenre, minden létező csavart beleszuszakolt a sztoriba, az ember csak kapkodja a fejét, a valóságban három generációval nem történt annyi nyomorúság, mint itt egy-egy emberrel néhány év alatt. Nem baj, nincs harag, kellenek a fordulatok, jó az.
Egy dolog viszont kicsit sem tetszett: Rühellem, ha százoldalanként megerőszakolnak-megaláznak legalább egy nőt. Oké, középkor, fogadjuk el, de nekem ebben a könyvben sok volt az erőszakból. Indokolatlanul sok. A részletes leírása taszít, mert nőként óhatatlanul át tudom érezni a lelki és fizikai kínt, fájdalmat. A szerző döntése, hogy miből mennyit és milyen formában tár az olvasó elé. Pszichomókuskezdeményként hajlok arra, hogy egyfajta aberrációnak gondoljam a túlzott gyötrést, az agyafúrt megalázást. Ezt nem kell vérrel-verítékkel kigondolni, érted, bizonyos embereknél jön magától. Szerintem van egy határ, amelyen túl minden borzalom és extrém erőszak elfojtott vágyakat, titkolt fantáziálást takar - adott esetben ezek teret is kapnak egy regényben. Szóval, a fokozott erőszakosdit sajnáltam, közben pedig azon morfondíroztam, hogy meglehet, a gonosz főhőst könnyebb árnyaltabb személyiséggel felruházni, mint a jót. (Ez még nem határozott állítás, merengek rajta.)

Röviden a könyvről:

Egy olvasást mindenféleképpen megér. (Talán öt év múlva újra előveszem.)

Augusztusban történt - 1. rész:

A hónap közepe táján rábukkantam a második és a harmadik számú ősz hajszálamra. Egy kajánul vigyorgó napsugár buktatta le őket, el is kámpicsorodtam, hogy már kereken három, azaz három (::felsikoltó szmájli:: ) ősz hajszál boldogtalan tulajdonosa vagyok. Szétszálaztam a loboncomat és rácsodálkoztam az albinó szőrökre, nem, nem téptem ki őket, nagy elszontyolódottságomban már ahhoz sem volt kedvem, csak vállat vontam, szájat durcásan lebiggyesztettem és kész, részemről ennyi volt a válságkezelő stratégia, lendületből megadtam magam a Sorsnak.

(Tegnap feléledt a harci kedvem, gondoltam, kigyomlálom őket - csak az első számút leltem meg, ki érti ezt.)

Kérem szépen, vannak olyan blogok, ahol dolgozni kell azért, hogy a komment megszülessen. Perpill nem az analfabétákra gondolok, hanem a blogtulajok által emelt galád akadályokra. Odáig oké, hogy bepötyögöm a nickemet-szövegemet és go, bár néha a mondatalkotás sem olyan egyszerű, pölö alkohol, szexuális izgatás és társai hatására nekem pár alkalommal kifejezetten nehezen ment. Szerencsés esetben rápöckölök a "Jegyezz meg!" funkcióra, így a következő alkalommal nem szívatom magam azzal, hogy újfent be kell szöszmörögnöm a nicket, adott esetben mélcímet. Igen ám, csakhogy bizonyos blogokban az ember kommentelni vágyó csirkéje biztonsági ezmegazba botlik, amitől lájtos esetben kirázza a hideg, súlyosabb konfrontálódás fennforgásánál agyérgörcsöt kap. A "Milyen nap van ma?" jelszóformula akkor jelent problémát, ha pölö csütörtökön kezdődik a négynapos hosszú hétvége - már szerda este elvesztem a fonalat, nálam egyértelműen "hétvége" nap van, ezt azonban ignorálja a rendszer. A "Mennyi harmincnégyből tizennyolc?" kérdést személyes támadásnak veszem - bölcsész vagyok, ragozzam? Hálás szívembe zárom azokat a blogokat, ahol pölö nullát és nullát kell összeadni. A legjobban az visel meg, amikor parányi mezőben figyelő betű- és számkombinációkat kell lemásolni: A narancssárga alapon gubbasztó citromsárga cucc legyilkolja a retinámat, nem, a lila-neonzöld kombó sem egészségesebb, a jobbra vagy balra eldöntött, sőt, az extrém módon hullámosított kódsorozat krikszkrakszaitól nyakficamot kapok és tengeribeteg leszek, a vonalakkal-pöttyökkel tarkított védőkét pedig hosszú percekig szuggerálom - igazi stresszhelyzet egy ü: Vajh az tényleg ü vagy mégis inkább egy u, amire véletlenül rácsüccsent két paca? Ezek a módszerek nem szem- és idegrendszerbarátok, cseppet sem. Ja, meg a monitor is nehezen viseli, ha közelhajolásos silabizálás címén lefejelem. Mondjuk, én is, bár lehet, hogy ősztől épp a homloklebenybe beépült monitor lesz a trendi és szexi.

Szóval, szeretem én az extrém sportot - de csak mértékkel.

Délutáni levélváltás - részlet:

csibike: "Mindjárt jön a következő megbeszélés... nyüsssz és nyafff."

ő, aki férfim: "Most taktikai okokból ne nyomd le a főnöködet, ha lehet."

Ismer.
 

Gondoltam, indulás előtt gyorsan kékeslilásra pingálom a körmeimet, egyik kedvenc lakkom, keddi hangulatfokozónak pont kiváló, nőies és vagány, de aztán szomorúan láttam, hogy a reggeli hidegben amúgy is kékeslilásban pompázik minden körmöm, szóval, inkább megkerestem a vastag kardigánomat. Itt a tél, basszus. 

Az a némber, aki kora este és rohantában úgy térdkalácson vágott az IKEA-s szatyrával, hogy percekig nem bírtam a bal lábamra állni és kéket-zöldet-lilát, valamint apró pöttyöket, illetve robbanó csillagokat láttam kínomban, na, az a némber jön nekem egy borogatással. Minimum. Nem haragszom, megértem, hogy sietett a metróhoz, én is szoktam, igaz, közben nem gázolok át másokon, mint hasmenéses orrszarvú a gyanútlanul nézelődő gekkón, bár ez egyéni szocprobléma, tudom, annak viszont örültem volna, ha féltégla helyett pölö puffasztott rizst, óvszert, mozijegyet tart a szatyrában, vagy valami ilyesmit, lényeg, hogy nem fáj, ha a térdembe csapódik.

Az első napom egyébként igen boldogító módon alakult: Majdnem lerendeztem a szabi alatt felgyűlt melót, majdnem, csak néhány masszívabb gebasz maradt holnapra, zseni vagyok, naná, javasolni is fogom a főnöknek, hogy a jövőben a havi 2 nap munka - 28 nap szabi felállásra tartanék igényt, tökéletesen megfelel az adottságaimnak, minek járjak be, ha ennyire, érted, ha ennyire hatékony vagyok. (Ehhh, szerintem nem díjazná az ötletet. Pedig.)

Megboldogult tinikamaszpubertás korom nagy kedvence volt az Elfújta a szél, talán nyolcszor is olvastam a könyvet, nem emlékszem pontosan, viszont a hat-hét tuti, meg a filmet is láttam párszor. Már akkor is hajlottam a devianciára: Miközben többen javában utálták Scarlettet, én romantikus lelkületemből kifolyólag elszántan drukkoltam neki, mert az kizárt, hogy a pöcsfej Ashley-t szeresse, az ízig-vérig férfi Rhett Butler meg parlagon heverjen. Ha R.B. nem lehet az enyém, legyen Scarletté, ez így korrekt. Sajnos, hiába olvastam újra meg újra a könyvet, valahogy nem hatottak az energiahullámaim, a sztori mindig Rhett Butler távozásával és Scarlett zokogásával végződött. Nem haragudtam, de azért jobban örültem volna, ha sokadik olvasásra végre egymásra találnak.
Az elmúlt években kiderült, hatékony védőmechanizmust építettem fel magamban Scarlett, na jó, az írónő, Margaret Mitchell segítségével: Scarlett általában úgy élte túl a nehézségeket, hogy akkor és ott megtiltotta magának az összezuhanást, megacélozta női lelkét és elhatározta, egyelőre nem foglalkozik a fájdalommal, problémával, pofáncsapással, majd holnap, majd akkor, ha elég erős lesz hozzá. Csernus szerint echte struccpolitikára hajaz a viselkedés, pedig nem is - csak jól kell használni. Anno nem egyszer kerültem padlóra és valahogy erőt adott a tudat, hogy az adott pillanatban nem forgatom meg saját sebeimben métermélyen a kést, mert annak nincs értelme, kétségbeesett, összezavart, zaklatott állapotban nem születhet okos döntés, sokkal jobb, ha megvárom, míg a lelkem összeszedi magát annyira, hogy elkezdhessem a történtek boncolgatását. Hiába sírtam tengerkönnyeket az egyik oldalon, a másik oldalon kényszerítettem magam, hogy ne merüljek el az önsajnálatban, sebnyalogatásban, ne gondoljak a problémára, hanem várjam meg azt a lelkiállapotot, amelyben már képes vagyok átlátni a helyzetet, képes vagyok mérlegelni, képes vagyok megoldást találni, addig pedig éljem tovább az életemet, tereljem el a figyelmemet, szedjem össze széthullott darabjaimat. Legtöbbször sikerült, bár előfordult, hogy lassabban-nehezebben hajlottam a probléma mélyben való jegelésére, mindenesetre a gennygócok kifakasztása akkor történt, amikor nagyjából készen álltam arra, hogy szembenézzek mások faszságával vagy éppen a saját faszságommal, pontosabban hülyepicsaságommal.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert az elmúlt két napban fel-felbukkant bennem a gondolat, hogy mindjárt hétfő és jájj, már csak néhány óra és irány a rabiga, ez hatalmas krízishelyzet, lássuk be, én azonban nagy cselesen elhessegettem az asztalomon és székemen felhalmozódott aktakupacok, a cirka kétszázötven hivatalos mél, a megállás nélkül csengő telefonok, az unalmas értekezletek torokszorító rémképeit - egészen eddig a percig. Most már azért foglalkoznom kell a fájó ténnyel, miszerint holnap meló és hajnalok hajnalán kelek és hosszú hónapokra rabláncot csatolnak lábamra-kacsómra. Ja, meg azzal is, hogy szerencsés esetben hiába találok be a melóhelyemre és kapcsolom be a gépemet, a hatékony munkához szükséges, kizárólag általam és a rendszergizda által ismert szupertitkos jelszót még valahol augusztus elején elfelejtettem. (Nem, nem jegyeztettem meg a rendszerrel, nem, nem véstem fel sehová, nem, nem osztottam meg senkivel.) Kínos lesz felhívni őgizdaságát azzal, hogy az amnézia egy igen ritka (?) fajtájában szenvedek - szabadságos agyamból kihullott a munka megkezdéséhez szükséges összes infó. Ilyen előzmények után akár itthon is maradhatnék, ugye?

P.S.: Élménybeszámolok és olvasok blogokat-leveleket, csak éljem túl ezt a hetet.