csibike blogja

Komolyan mondom, hős vagyok, bezony. Csirkehero énemet maximálisan igazolja az a tény, hogy ebben az évben egészen augusztusig szabi nélkül hajtottam azt a nyamvadt mókuskereket, és mert hősiességem nem ismer határokat, a sajátom mellett még két-három másik mókus kerekét is pörgettem, izomból, túlórában, mert kellett, és mert ha én nem, akkor más tuti nem, és akkor kis szívás helyett jön a bazinagy, én meg azt kizárólag a szexuális életemben csípem, egyébként szívesen lemondok róla. (Jó, a triplamókuskerék már lúzerségbe hajló csirkehősiesség, de ezt inkább most ne feszegessük.) Tavasszal ugyan három hétig haldokoltam, az első és a második héten hang nélkül, a harmadik héten már a javuló tendenciát jelentő, a teljes Rammstein-repertoárt felvonultató hörgéses suttogással, a totálkáros ágybandöglés azért nálam nem meríti ki a nyaralás-pihenés fogalmát, mint ahogy az összeköltözéssel töltött szabadnap sem, szóval, nagyon úgy néz ki, zombiállapotomnak és egyre gyakrabban bemutatott elgyengüléseimnek-ájulásaimnak megvolt az oka - kimerültem, túlhajszoltam magam, feléltem az összes tartalékomat. Csoda, hogy ezen megpróbáltatások ellenére is okos maradtam és szép, na meg vicces.
Iszonyú jó úgy nyaralni, hogy nem számolom a napokat, nem nézem az órát, nem hétszer 24 óra a szabadság, hanem hetekig élek valamiféle boldog időtlenségben, ahol egymásba úsznak a napok, nincs jelentősége annak, hogy hétfő van vagy szerda vagy vasárnap. Ablakot kellett volna mosni, vízórát kellett volna cseréltetni, erkélyt kellett volna csinosítani, függönyt kellett volna venni és varrni, meg sok ezer apró hülyeségre kellett volna időt szakítani az elmúlt hetekben. Kellett volna. Önző módon azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó, nemnemnem. Augusztusban pihenek, a meló és minden más megvár. (Mondjuk, valahol a lelkem legmélyén egészen picit reménykedtem abban, hogy mire hazajövök a nyaralásból, egy jótündér ripsz-ropsz elintéz mindent, a dolgok azonban maradtak a régiben, ebből is látszik, nemcsak a dinoszauruszok haltak ki, a jótündérek is.) Mámorító érzés kiszabadulni a hétköznapokból, élni bele a világba, letérni a megszokott útvonalakról (pölö lakás-melóhely-Spar-lakás ösvény), új arcokat látni, léleksimogató élményeket gyűjteni. Mivel tériszonyos nyúlcsirke vagyok, nem lövettem ki magam a rodoszi óriáscsúzlival, halálközeli élményekről éppen ezért nem tudok beszámolni, pedig kacérkodtam a 140 méteres repüléssel.

Ő, aki férfim beszélt rá a hosszú szabira, áldassék a neve örökkön-örökké. Életem legjobb nyaralása volt - megdolgoztam érte és kiélveztem. És még van egy napom, hehe.

P.S.: Kimondottan pihentető, ha az ember netmentes helyeken nyaral, ajánlom mindenkinek.

Én most balra el, nyaralódni - elfáradtam, a mosolyom sem a régi, meg bloggerina önmagamból is elegem van parányt, vagy valami ilyesmi. Majd egyszer hirtelen re.

Ő, aki férfim mozikuponnal állított haza, a t. eladó a nadrágos boltban nyomta a kezébe, talán ő, aki férfim vonzerejének köszönhetően, bár sanszosabb, hogy a leperkált összeg hagyott benne mély nyomokat, mindenesetre örülés van, jövő héten ingyen berongyolhatunk a kijelölt moziba, kényünkre-kedvünkre választhatunk időpontot és filmet, legalábbis a kupon egyik oldalán virító betűk szerint, a másik oldal azért erőst beárnyékolja a napsütést, mert ugye az csak ritkán fordul elő, hogy ha valaki a jobb kezével megsimogat, a ballal ne somjon le később egy baszottnagyot, szóval, ha van üres hely a kiválasztott előadáson, tényleg beülhetünk, ha nincs, megszívtuk. (Az első hat sor és a nyolctizenötös kezdés vasárnap reggel és a két külön szék a szívás kategóriába tartozik, nyilván.) A "Ha harc, hát legyen harc!" össznépi bölcsesség jegyében gyorsan foglaltam két jegyet a neten a Múmia harmadik részére, biztosítandó az üres helyeket, dörzsölhetném is a mancsomat, hogy istenkirálynőcsirke vagyok, az önimádást és életnagyságú szobrom alapkőletételét azonban erőteljesen gátolja az a szabály, miszerint a lefoglalt jegyeket 20 perccel a filmkezdés előtt át kell venni, különben ugrik a szeánsz és eladják másnak, ergo valahogy túl kellene élni azt a néhány perces üresjáratot, bevallom, a tutibiztos megoldás még várat magára, bár olyasmi azért eszembe jutott, hogy a hím jegypénztárost pölö a dekoltázsommal tudnám meghatni, a nőit meg majd ő, aki férfim bűvöli el.

Jajjj, szívem, a Péééély Barna? Az egy cuki fiú! Igen, drága, igazad van! Képzeld, tegnap rosszalkodtam kicsit, nem volt otthon a férjem, feltekertem a hangerőt és átadtam magam a zenének. Gyönyörű számok, beleborzongtam. Szépen énekel, te is így gondolod? Igen, szívem, szépen énekel, nincs átütő hangja, de van benne valami, ami megfogja az embert. Ugye, szívem, ugye? Nekem bejönnek a számai, bár én sem merem hangoztatni, mert sokan utálják, nem értem, miért. Ne is mondd, drága, amikor a Megasztárban ült, csodálkoztam, honnan van ekkora bátorsága olyan kemény dolgokat mondani, aztán meghallgattam néhány számát és egyből tudtam, ez a fiú egy zseni. Szívem, ugye, hogy az?

Mindezt két erős negyvenes hölgyemény. A kozmetikában. A fejem fölött. Féltem is, hogy orcámra csöppen a keserű méz szirup, kár lett volna érte. Mármint az orcámért.

Ambivalens érzések kavarognak bennem, hetekkel a könyv olvasása után sem tudom azt mondani, hogy a Vágy és vezeklés jó könyv, nem tudom, mert hiányzik hozzá a zsigeri meggyőződés, hogy tényleg az, ugyanakkor meg ott egy másik hang, ami azt súgja, jó ez a könyv, csak valami félresiklott olvasás közben, fogalmam sincs, mi, de zavar az egyértelmű válasz hiánya, ezt nem lehet annyival elintézni, hogy szar a könyv, bevágom a sarokba, pafff. Lehet, nem a metrón, nem a villamoson, nem a buszon kellett volna olvasni, rohanvást, fáradtan, álmosan, meló előtt éspervagy után 10-15 perceket kiragadva a regényből, hanem pölö a kedvenc kanapémra kucorodva, ráérősen, elmélázva, ízlelgetve. Lehet, az volt a baj, hogy a borítóval és az előzetesekkel kész képet szuggeráltak az agyamba, és képtelen voltam elvonatkoztatni a látható, az elsődleges történéseket bemutató filmkockáktól, meg eleve attól, hogy ebben a történetben Cecilia Keira Knigthley, Robbie pedig James McAvoy, az ő képük lebegett a szemem előtt, a képzeletem gúzsba kötötten hevert a sarokban, nem igazán moccant. Lehet, hagytam magam megvezetni: K.K-t nem tartom jó színésznőnek és emiatt talán Cecilia karakteréhez sem tudtam ellenérzések nélkül közelíteni. Szóval, passz, tanácstalan vagyok. A képek ugyan gyönyörűek, nem, nem fotók, hanem leírt-megjelenített pillanatok, látható, érezhető, tapintható, ízlelhető apró csodák, maga az egész azonban három lépés távolságban maradt, és ezt sajnálom.

Nem tudom, milyen könyvet írt Ian McEwan, egy dolog viszont biztos: Újra el kell olvasnom.

P.S.: Kíváncsi vagyok a filmre.

Lassan három éve blogolok, kaptam bőven hideget-meleget az első posztom felvésése óta eltelt időben, számos blogban megfordultam és megfordulok, rengeteg bloggert megismertem így vagy úgy, sokan olvasnak-kommentelnek, ergo rutintalan csirkebloggerinának már nem igazán lehet nevezni, mégis vannak olyan kérdések, amelyekkel nem tudok semmit sem kezdeni annak ellenére, hogy újra és újra felbukkannak és elgondolkodtatnak és megoldás után ácsingóznak.
Pölö nem értem és soha nem is fogom megérteni, miért kell egy leírt szöveg mögött másodlagos értelmet, összeesküvést, személyre szabott bántást, sértést sejteni és erőszakosan keresni-találni. Nálam evidens, hogy azt írom le, amit gondolok, úgy és abban a formában, ahogy azt élőszóban is elmondanám, bár ott nyilván nélkülöznöm kell a helyre kis fekete betűket, a kettes betűméretet és a Tahoma stílust. Engem lep meg a legjobban, ha valakinél azt olvasom, vagy valakitől azt hallom vissza, hogy fú, de genya vagyok, ezzel és ezzel a bejegyzésemmel tutifix őt akartam bántani, igaz, nem róla írtam, hangyafasznyi köze sincs hozzá, de neki szent meggyőződése, hogy valami turpisság van a dologban. Ilyenkor csibike szeme elkerekedik, álla a padlón koccan és nagyokat pislog bájosan. Tudod, ebben az agymenésben két dolgot nem értek: Ha valakinek baja van egy bejegyzésemmel, miért nem velem próbálja meg tisztázni a sérelmét? Nem az lenne a legegyszerűbb, hogy pölö ír egy mélt, figyelj, csibi, szarul esett, amit írtál, magamra vettem, beszéljük meg. Pláne akkor, ha valamilyen szinten ismerjük egymást az illetővel. Ez így, ebben a formában elképzelhetetlen? Könnyebb és egyszerűbb eleve rosszat feltételezni a másikról, ugye? Mert akkor remekül eldagonyázhatunk a vélt sérelemben, van ok a rinyálásra, duzzoghatunk, sajnáltathatjuk magunkat, szegény mi, már megint bántottak minket, hüpp és szipp, csúnya, gonosz csirke, pfúj. A másik, ami érdekes ebben a magatartásban: Az ilyen embernek akkora arca van, hogy azt hiszi, én csak és kizárólag róla írhatok, érted, átlagosan száz-kétszáz ember létezik körülöttem, plusz ne felejtsük el a múltat sem, de ő saját felfogása szerint akkora isten és olyan fontos arc, hogy a gondolataim csak körülötte foroghatnak. Röhej. Ha ekkora önbizalmam lenne, csülökcsárdát nyitnék Borneón és a fejvadászokkal pókereznék.
A reakcióm két dologban merül ki: megvonom a vállamat és röhögök. Ennyi. Aztán beblogolom, okulásképp, emlékeztetőnek, hogy ha egyszer sok időm lesz, visszaolvashassam a blogomat és kuncoghassak. Sablonos vagyok, belátom, semmi kreativitás, ejjj. Korábban megpróbálkoztam azzal, hogy elmagyarázom a sérülékeny korpusznak, nem, nem őt akartam bántani, nem, a poszt tényleg arról szól, amit odavéstem, ne keressen mögötte semmit, mert nincs, egy idő után azonban feladtam. Rájöttem, időpocsékolás az egész, a frusztrált ember mindig a negatív értelmezés felé hajlik, az igazság nem érdekli, mert akkor be kellene látnia, hogy hoppá, tévedett, rosszul gondolta - ilyesmit meg nem szívesen ismer be a legtöbb ember, ugye.
A blogban nem látszik az arcom, nem hallatszik a hangom, nem észlelhető a hangulatom, szóval, írhatok bármit, minden olvasó a saját elképzelésének megfelelően fogja értelmezni a betűimet, mindenki megalkotja rólam a maga kis képecskéjét, hozzákapcsol egy általa feltételezett kedélyállapotot, érzelmi intenzitást, hanghordozást és kész, jöhet is a belemagyarázás, a vajas kenyér sem készül el gyorsabban. Valahol sejtem, hogy ennek a hozzáállásnak köze van az alapvető emberi észleléshez, de mégis érdekes, sok olvasó meg képes semleges maradni, úgy látja meg a mondanivalót, ahogy az itt a blogban pőrén álldogál, sőt, megérti a humort, az (ön)iróniát is.
Ha pölö az egyik exem gyarlóságait ecsetelem, egyértelmű, kiről van szó, egy exről, nyilván, viszont egy teljesen általános poszt miért nem szólhat arról, amiről valójában szól - egy általános dologról? Miért akarja más jobban tudni, hogy én mit gondolok? Miért kell erőltetni a sorok közötti olvasást, amikor ott csak az üresség a bejegyzés világoskék háttere tátong? Ez olyan vicces szánalmas vicces szánalmas vicces szánalmas.

P.S.: Jelen poszt régóta esedékes volt, elkészültéhez az előző bejegyzés ilyen-olyan továbbgyűrűzése adta a végső lökést, töprengő-merengő hangulatban íródott, senkit nem akar bántani, a blog gazdája vidám-morctalan, örül a napfénynek és a következő adag fagyinak.

Az előbb fejeztem be a reggelimet, fagyit ettem fagyival és még egy kis fagyival. Azt hiszem, ezt nevezik erős kezdésnek.

Á. szerint nem kellene ráncolnom a homlokomat, abba kellene hagynom a fintorgást is, a pofavágás meg egyenesen tiltólistás, mert huszonöt fölött könnyebben mélyülnek a barázdák, érted, szinte berágják magukat a bőrödbe, én viszont csokitorta-fagyi kombó után sem tudom kisimult fejjel megemészteni a tényt, hogy egy docens képtelen helyesírási hiba nélkül televésni hat darab A4-es oldalt - az értékes tartalomra vagy a velős mondanivalóra perpill nem vesztegetnék szót, mert olyanja nem volt az agyérgörcsöt és heves bazmegelést kiváltó dokumentációnak, megint feleslegesen gyilkoltak le egy fát, ez van.
Tanárként elit gimnáziumi kollégák vettek körül, nem észleltem zavart az erőben: Hibátlanul írtak táblára, naplóba, ellenőrzőbe. Még a tesi és a kézműves tanár is, képzeld. Persze mindez lehet véletlen is. Jelenlegi munkámnak köszönhetően "mezei" középiskolai tanárarcokkal és egyetemi-főiskolai oktatókkal vagyok napi kapcsolatban, harminc-hatvan közötti korosztály vidékről és Budapestről... és igen gyakran égnek áll a hajam tőlük... és igen gyakran kiosztanám őket... és igen gyakran szégyellem magam miattuk. Most hagyjuk a módszertannal, neveléssel kapcsolatos bicskanyitogató kérdéseket, abba se menjünk bele, hogy sokuk nem képes egy egyszerű szöveg megfelelő értelmezésére-megfogalmazására, tekintsünk el attól, hogy számos tanárnak fogalma sincs a hivatalos kapcsolattartás (értsd: telefon, levél, e-mail) alapvető szabályairól, formuláiról, ja, ignoráljuk sok-sok nyelvtanár siralmas nyelvtudását is, koncentráljunk inkább egy apróságra: a helyesírásra. Valamiért az a fixa ideám, hogy a tanár és a helyesírás összetartozik - tanár, ergo helyesen ír, hétköznapi szavakat mindenféleképpen. Ez biztos valami betegség lehet nálam, de rögvest az egekbe szökik a vérnyomásom, ha egy tanár a forradalom eszmélyéről vagy kúltúrális hatásról ír, plusz nem használ vesszőket, nem ismeri a bekezdést, tagolást, kiemelést. Pláne akkor, ha docens, aki ráadásul előadást tart, publikál és egyebek. Azt gondolom, hogy a tanár nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy helyesírási hibáktól hemzsegő írott anyagot ad ki a kezei közül, mert ez kőkemény gyalázat. Szégyen.
Szeretem, ha a nemtanár is figyelmet fordít a helyesírásra. Nem lehet mindig minden szó tökéletes, nem is ez a lényeg, de a legalapvetőbb dolgokkal igenis legyen tisztában az, aki írásra vetemedik. Anno a társkeresőn két nap alatt kapott száz levelet igen könnyű volt szelektálnom: A helyesírási hibák tömkelegét tartalmazó epekedő-ismerkedő levél gazdája állatmód elvesztette minden esélyét, a jóképűnek sem volt kegyelem, miért lett volna. Ez nem sznobizmus. A helyesírás információt hordoz: Pikk-pakk kiderül, mennyire vagy igényes önmagaddal szemben. Nyilván képzettség szempontjából is besorolható az illető, bár azért ez annyira nem tutifix, adódhatnak meglepetések. Olyan mindenesetre nincs, hogy a pasi/nő helyes, okos, humoros, intelligens, jószívű, kedves, aranyos sötöbö, szóval, minden stimmel, minden olyan, ahogy a nagykönyvben megírták, kizárólag egyetlen hibája van - nem tud helyesen írni. Nincs ilyen nő/pasi.
Hideg ráz azoktól az emberektől is, akik írásképtelenségüket diszlexiával-diszgráfiával akarják szentesíteni, még a mellüket is verik hozzá, hogy ők bezony diszlexiások-diszgráfiások, ez a nagy helyzet, hűűűű, szegények, sajnáljuk őket. Fenét. Ha valakinek elege van abból, hogy képtelen normálisan kitölteni egy egyszerű formanyomtatványt vagy hibátlanul leírni egy mondatot, az áldoz a fejlesztésére, tesz azért, hogy jobb legyen, mert a beletörődés igénytelenség, bár nyilván egyszerűbb kifogásokat találni, áldozatként tetszelegni, mint pölö újra megtanulni írni-olvasni. Megjegyzem, sokszor a szülők is sárosak a stagnálásban. Emlékszem, az egyik érettségi előtt álló diákom szülei elintézték, hogy a srácnak ne kelljen írásbeliznie, csak és kizárólag szóban vizsgázzon, érted, a t. szülők tizenkét év alatt nem abba fektettek energiát, hogy megoldják a gyerekük jövőjét, életminőségét veszettül befolyásoló problémát, nem, még véletlenül sem, helyette elkenték a dolgot és az egyszerűbb utat választották.

A helyesírás nem kiváltság, még véletlenül sem az.

P.S.: Képes vagyok felbosszantani magam egy ostoba és a helyesírást hírből sem ismerő docens miatt, őrület.

Mivel pénteken nem kaptam megfelelő gyöngyöt a fantáziámban dédelgetett nyaklánchoz, bosszúból képrevalót (keretre feszített vászon, festék, szalvéta) vásároltam. Ímé, a végeredmény.

Nem akasztom a nyakamba, ígérem.

P.S.: Ja, meg struktúrpasztát is, a rögös talajhoz és a fakoronához, szóval, nem sík a felület.

Ő, aki férfim nagyobbik unokaöccse ezt a hosszú nyelvű izét, Pókember übergusztustalan ellenfelét kérte névnapjára. A nemsokára ötévest a szülői ellenérvek sem győzték meg a pókemberes ajándéklista módosításának szükségességéről, ezért a megváltoztathatatlanba beletörődő édesanya elárulta, hogy ő ugyan már vett ajándékot a nemsokára ötévesnek, de ha ippeg egy ilyen nyelves cuccba akarunk beruházni, akkor a közeli játékbolt utolsó Venom-példányát kissé elrejtette szem elől, kevésbé feltűnő helyre tolta a polcon, szóval, ha meg akarjuk örvendeztetni a nemsokára ötévest, óvakodjunk be a játékboltba, ő, aki férfim, meg én, és találjuk meg az imígyen elrejtett, szívdöglesztőnek korántsem nevezhető szimbiótát. Csak nemrég olvastam a neten, hogy ez az elborzasztó figura a vámpír szimbióta fajhoz tartozik: A nemsokára ötévessel való hatékony kommunikáció érdekében kiműveltem magam Venomból, bezony, lehet, ha a jövő heti nagy játszás közepette nemsokára ötéves lesz Pókemberrel, én meg Venommal, majd azt a kedvenc kifejezését is el kell sütnöm, hogy "Kirágom az agyadat!". Mármint ez Venom kedvence, nem a nemsokára ötévesé. Mellesleg ő, aki férfim megpróbálta szerethetővé tenni a csúnyaságot - Venom lábait lótuszülésbe hajtogatta, egyik kezét a nyelvére tekerte, a másikat pedig betömte a szájába, mintha a bölcsességfogát piszkálná, bár nem tudom, van-é ennek a teremtménynek olyanja. A venomhajtogatás igen viccesre sikerült, talán érdemes lenne a képregénybe is belerajzolni a bájos meditálóvá csavargatott Venomot. Ő, aki férfim kisebbik unokaöccse sem maradt ajándék nélkül, pókemberes karúszóval leptük meg, ez a szokás, mert így nincs irigykedés abból, hogy csak az ünnepelt kap valamit, a másik meg üres kézzel és fancsali ábrázattal szteppel mellette. A bölcsi alfahímje igen megörült az apróságnak, nagy komolyan megosztotta velem azt az infót is, hogy a Balcsin már ezzel a karúszóval fog feszíteni. Egyébként érdekes módon a nemsokára ötéves összeszerelős ajándékaival a társaságunkban leledző felnőtt (értsd: harmincöt feletti) férfiak játszottak a legelmélyültebben: A bölcsilakó azon javaslatát, miszerint építsenek fűnyírót a kék-sárga bizbaszokból, lazán elvetették, helyette repülőt barkácsoltak nagy lelkesedéssel. A családi napon az is kiderült, hogy a felnőtt (értsd: harminc feletti) nők erőst hiányolják a Barbie babát a játszófelszerelésből - az egyértelműen ráutaló pillantásokból rögtön megértettük, ő, aki férfim, meg én, hogy a család nőtagjainak boldogságát nagymértékben elősegítenénk azzal, ha első gyermekünk kislánynak sikeredne. Leadták a rendelést, ja.

P.S.: Nehéz ajándékot venni egy kisgyereknek, na. Szép és jó a könyv, a kifestő, a fakocka, a biomaci, de mi értelme olyasmit venni, ami egy futó pillantás után a sarokban landol? Nem szeretem a Venom-féle játékot, de jobb, mint bármiféle játékfegyver, mert azt meg állatmód ellenzem.